A császár két hű katonája a titokzatos lázadók, a Repülő Tőrök klánja után nyomoz, és ehhez egy vak táncos lányt kell elcsábítaniuk. Vagy minden fordítva történik?
Volt idő, kicsivel az ezredforduló után, amikor a népek imádták a wuxiákat. A kínai irodalomból kölcsönzött egzotikus elnevezés olyan kosztümös történelmi - és egyben harcművészeti - filmeket takar, amelyek rendkívüli képességekkel felruházott, gyakran valóban élt hősök kalandjait éneklik meg. A műfajt Ang Lee Oscar-díjas remekműve, a Tigris és sárkány (2000) tette népszerűvé, igaz, ekkorra a távol-keleti filmeknek már komoly rajongótáboruk volt szerte a világban. És lassan, de biztosan megindult a nagy wuxia tömeggyártás, amelynek első darabjai még komoly minőséget képviseltek, a későbbi munkák viszont már legfeljebb a formát és a látványt hozták, a tartalmat aligha.
A 2004-es A repülő tőrök klánja még a „korai” évek újszerűségét és eredetiségét hozta, a minőséget pedig a rendező, Yimou Zhang személye garantálta, aki ugyan teljesen más jellegű, sokkal realistább filmekkel kezdte pályafutását, de Kína legünnepeltebb alkotói közé tartozik még ma is. A hajdan virágzó Tang dinasztia uralkodása végén játszódó film Cannes-i bemutatója után 20 percig állva tapsolt a közönség, ami egyszerre szólt a történetnek, a látványnak, az elbeszélésmódnak és persze a színészeknek. Merthogy a Tigris és sárkányban is szerepelt csodaszép Ziyi Zhang mellett a Távol-Kelet két igazi félistene kapta a főszerepet, a hongkongi Andy Lau és a japán Takeshi Kaneshiro kapta. Utóbbiak a császárság hű katonái, akik a lázadó Repülő Tőrök klánja ismeretlen vezére után nyomoznak.
Reményeik szerint egy vak táncoslány vezetheti el őket a klán búvóhelyére, ezért a fiatal, jóképű Csin kapitány cselből kiszabadítja a Mei nevű lányt, társa pedig biztos távolról követi őket. És a terv működni látszik, ám Csin kapitány beleszeret a gyönyörű gyanúsítottba, és innentől kalandjaik valami egészen másról szólnak, mint aminek indultak. A többi harc, harc és harc, ami sosem felesleges és véres hentelés, hanem csodásan megkoreografált tánc. Merthogy színészeink sem harcművészek, hanem, kiindulva például a 11 éves kora óta a Pekingi Állami Operánál nevelkedő Ziyi Zhang példájából, táncosok. Ezért is gyönyörű minden, amit itt látunk, minden mozdulat, minden lépés és szemrebbenés, a kosztümökről és a helyszínekről nem is beszélve. Kár, hogy az ezt követő, teljesen egy kaptafára készült filmek elkoptatták a műfajt, mert sok ilyen történetet néztünk volna még.
