November 17-én rajtol a Dűne: Prófécia, amely több ezer évvel Paul Atreides ügyködése előtt játszódik. Közben az előzményszériáját, a Welcome to Derry-t is várhatjuk, amely Pennywise, a bohóc korábbi rémtetteit meséli el. Az efféle prequelek nagyon rosszul is el tudnak sülni, most azonban azokat a sorozatokat vesszük sorra, amelyek nagyszerű, az eredetihez fogható élményt adtak a nézőknek.

5. Sárkányok háza

A Trónok harca dicstelen utolsó évadai után az HBO számára érthetően nehéz volt kezelni a vérre, intrikára és sárkányokra éhes közönség elvárásait. A Sárkányok házából lehetett volna az eredeti sorozatot majmoló, ezer szálon futó fantasy-thrillerszerűség. A részben új írógárda azonban bölcsen úgy döntött, hogy még a magasabb költségvetés mellett is szűkíti a fókuszt, és elsősorban a Milly Alcock, majd Emma D’Arcy által játszott Rhaenyra Targaryen problémáira és környezetére koncentrál.

Az első évad ráadásul abban is újított, hogy időben nem szűkítette le úgy a cselekményt, mint az anyasorozat. Hagyta, hogy éveken, évtizedeken át bontakozzanak ki a karakterek és a konfliktusok. Az eredmény egy kevésbé letaglózó, de szerethető, karakterfókuszú széria, amelyet már egy feszesebb, látványosabb, de tökéletlen második felvonás követett.

A Sárkányok házát óvatosan tesszük fel erre a listára, mivel a két utolsó évadot még nem láttuk, azt viszont tudjuk, hogy az eredeti minősége is a finisben kapcsolt mélyrepülésre. Viszont az eddigiek alapján az már kijelenthető, hogy a Sárkányok háza egyszerre méltó utódja/elődje a végén vegyesre sikeredett Trónok harcának, és egyszerre képes arra is, hogy saját egyéniséget építsen a kevésbé szerteágazó történetszálak és a karakterek kezelése által.

4. Smallville

A Smallville című Superman-előzménysorozat még azelőtt született, hogy divatba jöttek volna a szuperhősös univerzumok. Ekkor még nem volt az a stúdiók mániája, hogy minden franchise-t irgalmatlan tempóban bővítsenek a kis- és nagyvásznon, így a sorozatot akár a műfaj úttörőjének is nevezhetjük. Azt azért nem árt észben tartani, hogy a 2001-ben indult, tíz évadot és több mint kétszáz epizódot megélt szériát tagadhatatlanul más szemlélettel készítették, mint a listánk többi pontján szereplőt: kevésbé van szó klasszikus szuperhőssztoriról, mint kábeltévés sci-fi-thrillerről.

A végeredmény nem is lett tökéletes: becsúszott itt-ott egy-egy gagyi epizód, egy rosszul megcsinált trükk vagy egy elhibázott sztoriszál – egy ilyen hosszú tévésorozattól talán el sem lehet várni, hogy végig tartsa a magas színvonalat. A Smallville viszont tagadhatatlanul szerepet játszott abban, hogy a közönség, de a stúdiók se felejtsék el a tágabb univerzumépítésben rejlő lehetőségeket – ahogy azt is demonstrálta, hogy a képregényeken alapuló történetek akár több mint egy évtizedig is sikerrel nyújthatóak a vásznon. 

Minden hibájával együtt, nemcsak szeretni, de tisztelni is lehet a Smallville-t, amely végül nemcsak Superman, hanem a 2010-es évek szuperhősdömpingjének eredettörténetét is elmeséli.

3. Andor

A Disney által kérlelhetetlenül marvelizált Star Warsot egyre nehezebb szeretni, de ha van jövőbeli projekt, amelyet tiszta szívvel és őszinte lelkesedéssel lehet várni, az az Andor című előzménysorozat második évada. Az Andor azért a legprequelebb prequel, mert már az eredetije, a Cassian Andor (Diego Luna) karakterét bemutató Zsivány Egyes (2016) is egy prequel volt az Egy új reményhez (1977). Ahhoz azonban, hogy élvezzük a sorozatot, nem is kell feltétlenül tudni a két film cselekményét. 

Az Andor a Zsivány Egyes hangvételét átvéve, de még a filmnél is sokkal életszagúbban, naturalistábban mutatja be a Star Wars-univerzum keveset látott szegleteit. Itt nem szupererővel rendelkező jedik és sithek hadakoznak, az egyes győzelmek és vereségek pedig nem viszik új irányba az egész galaxis sorsát. A széria arra fókuszál, hogy a legendába illő hősöktől távol güriző, szenvedő, lázadozó kisemberek konfliktusait mutassa be. Ez nem jelenti azt, hogy kimaradnának az ütős, epikus pillanatok – hanem azt, hogy ezek talán nagyobbat is ütnek úgy, ha résztvevőik nem szuperhősök, hanem átlagemberek, mint mi.

2. Hannibal

A 2013-ban indult, három évadot megélt Hannibál nem tekinthető az Anthony Hopkins-filmek közvetlen előzményének csupán amiatt, mert itt Hannibal Lecter kannibált/sorozatgyilkost fiatalabb korában, nagy lebukása előtt követhetjük nyomon – pszichológusként és szakácsként is. Bryan Fuller sorozata egy epizodikus prequelszerűségként indul, aztán szép lassan Thomas Harris történeteinek sötét, művészi remixévé válik, amiből végül két férfi mindent elsöprő "szerelmét" bemutató romantikus-apokaliptikus horrortragédia áll össze. 

Mads Mikkelsen Hannibal Lectere egyértelműen nem egyenlő az Anthony Hopkins által játszott karakterrel. A sorozat legnagyobb bravúrja az, hogy a dán színész és az írók sikeresen, váratlan kreativitással bontják le, majd építik újra a filmtörténet egyik legikonikusabb gonosztevőjét. Mikkelsen felejthetetlenül vonzó és taszító játékának köszönhető elsősorban, hogy a szériából idő előtti elkaszálása óta a saját jogán lett kultklasszikus. A Hannibal nem való mindenkinek, akit viszont elsodor, az  különösebb feszengés nélkül említheti egy mondatban a sorozatot A bárányok hallgatnak-kal (1991).

1. Better Call Saul

Viszonylag nehéz olyan, előzménysorozatokról szóló bármilyen cikket vagy egyéb írást találni, amely nem emeli piedesztálra a Better Call Sault. Ez teljesen jól van így: a Breaking Bad (fantasztikus magyar címén: Totál szívás) előzményszériája esetében még azzal is lehet érvelni, hogy az eredeti sorozatnál is királyabb.

De ha Walter White (Bryan Cranston) kalandjait jobban is kedveljük, mint Jimmy McGilléit (Bob Odenkirk), akkor is el kell ismernünk, hogy nemcsak saját univerzumán belül, hanem általánosságban is az utóbbi évtizedek egyik legjobb tévés produktuma a Better Call Saul. Ez pedig nem volt kőbe vésve: a sorozat bejelentésekor a rajongók nem voltak teljesen biztosak abban, hogy még szeretnék főszerepben látni a Breaking Badben elsősorban humor- és expozícióforrásként szolgáló Saul Goodmant. 

Aztán kiderült, hogy pont épp egy ilyen, egyoldalúnak megismert karakter mélyebb dimenzióit érdemes firtatni, ugyanis általa nemcsak saját magáról, hanem Új-Mexikó alvilágáról is árnyaltabb képet kaphatunk. Ehhez jött még hozzá néhány közönségkedvenc karakter (Mike, Gus) korai ügyködéseinek elképesztően menő, jelentőségteljes bemutatása. Ezek a szálak egyszerre tágították és mélyítették az eredeti sorozat világát, miközben önállóan is értelmezhető és szerethető történeteket meséltek el. 

A Better Call Saul ráadásul az újonnan behozott szereplőkkel is remekelt. A Breaking Badban sok kritika érte Skylert, a legfontosabb női karaktert, így a készítők a folytatáshoz már a biztonság kedvéért egy olyan női főhőst írtak Kim Wexler (Rhea Seehorn) személyében, akit később rá lehetett rakni számtalan tévés toplistára, és aki díjakat is bőven hozott a csatornának. Amikor pedig az utolsó évadokra a szintén ikonikussá vált Lalo Salamanca (Tony Dalton) is színre lépett, már képtelenség volt nem arra gondolni: szinte unfair, hogy ilyen jó legyen egy előzménysorozat.