A Kleopátra-küldetést nem csak a sztori, hanem a szinkron miatt is bármikor szívesen újranézzük.
Muszáj egy vallomással kezdenem: szerintem az egyik legfeleslegesebb filmes formátum az animációból készült előszereplős változtat. Egész egyszerűen azért, mert egyfelől jóval korlátozottabb vizuális eszközökkel tud dolgozni (még most, a mindet leuraló CGI időszakában is), másfelől pedig ami az animációs szüzsében működik, az élő szereplőkkel gyakran blődnek hat. Persze vannak kivételek, és ez a cikk most egy kivételről szól.
Az 1965-ös Asterix és Kleopátra című képregény alapján 1968-ban készült azonos című animációs film, az előszereplőst verziót pedig 2002-ben mutatták be. Mindkét mozgókép a sorozat második rész, és az egyik legjobban sikerült Asterix-sztori (jóval ötletesebb, mint az első rész, viszont számomra még mindig az 1976-os Asterix tizenkét próbája áll az első helyen – ebből (még) nem készült élőszereplős verzió). A két gall, Asterix (Christian Clavier) és Obelix (Gérard Depardieu), valamint druidájuk, Csodaturmix (és ne feledkezzünk meg a kiskutyáról, Töpszlixról se) ezúttal Egyiptomba utazik, hogy segítsenek Kleopátrának (Monica Bellucci) megnyerni egy fogadást Julius Cesarral szemben. Ehhez pedig jó sok kondér varázsitalra és törött légióslábra van szükség.
A Kleopátra-küldetés egész ügyesen transzformálja az animációs elemeket filmmé, szóval vizuálisan kifejezetten jól mutat. Arról nem is beszélve, hogy több filmes utalás is van benne:
egyebek közt a Jurassic Park, a Titanic, a Matrix és a Star Wars egy-egy ikonikus jelenetét is felfedezhetjük
(utóbbi sajnos elég tolakodóra sikerült).
még több Kleopátra
Kleopátra-variációk – Egyiptom királynője a filmvásznon
A rendezőket mindig is megihlette Kleopátra szépsége, de valóban úgy volt szép, ahogy elképzeljük?
Tovább
Mindenképp ki kell emelni a szinkront, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ezt a filmet bármikor újra lehet nézni. Speier Dávid azt a hazai hagyományt folytatta a fordításban, ami a korábbi Asterix és Kleopátrák öröksége:
a magyar szöveg nagy részt rímel, és telis-tele van szójátékkal.
Hol frappáns, hol pedig kifejezetten kínos, de ez nem véletlen: a kínrímek is részei a humornak, mint a Romhányi-féle Frédi és Béni fordításban.
