Az Oscar-díjas Indokína nem csak egy grandiózus szerelmi háromszög története, hanem tanmese arról is, miként vált törvényszerűvé, hogy Vietnám függetlenné váljon.
Az egykori Francia-Indokína a mai Vietnám, Kambodzsa és Laosz és egy icipici kínai koncesszió laza egysége volt, egy rendkívül gazdag, gyönyörű és elképesztő kulturális örökséggel rendelkező terület, ahol sok helyen kezdetben kifejezetten örültek a francia jelenlétnek. A szomszédból rendszeresen átjáró kínai hadurak által gyötört Laosz például maga kérte az európai hatalom védelmét, a helyi és a francia kultúra pedig meglepően jól egészítette ki egymást – a laoszi nagyvárosokban ma is esznek bagettet és petanque-ot játszanak. Csakhogy ezek az idilli állapotok nem tarthattak örökké, Régis Wargnier nagyszabású filmje, amely stílszerűen csak Indokína (1992) névre hallgat, azt az időszakot próbálja megmutatni nekünk, amikor először vált nyilvánvalóvá, hogy a francia gyarmati uralom napjai meg vannak számlálva.
Mindezt két nő sorsán keresztül látjuk, valamikor a harmincas években. A szép és okos Eliane Devries (Catherine Deneuve) hatalmas kaucsuk-ültetvényt irányít apjával együtt, akihez azonban már semmiféle érzelmi kapcsolat nem fűzi. Az egyetlen lény, akit ez a független asszony szeret, a 16 éves örökbefogadott vietnámi lánya, Camille (Linh Dan Phan), akinek mindent megad, és akit európai módon nevel fel. Még egyik nő sem sejti, hogy nemsokára ugyanabba a férfiba lesznek szerelmesek, egy fiatal tengerésztisztbe, Jean-Baptiste Le Guenbe (Vincent Perez), aki végül maga is kénytelen szembeszállni az elnyomó, a helyi problémákra egyre érzéketlenebb gyarmati uralommal, és bár egyéni harca kudarcra ítéltetett, neki is köze lesz ahhoz, hogy egyre erősebbé váljon a függetlenségi mozgalom.
Ez persze csak egy zanzásított, rövid tartalom, mert a háromórás játékidőbe még nagyon sok minden belefér, és valóban rengeteg minden történik, mert a csodás tájakon játszódó és gyönyörűen fényképezett Indokína olyan, mint egy modern köntösbe öltöztetett, régimódi családregény, ami egyben történelmi dráma is. Ami furcsa egyvelegnek számít, mégis működik, amire elég meggyőző bizonyíték a legjobb idegen nyelvű filmként elnyert Oscar-díj, mellette öt César-díj, valamint az ekkor még bőven femme fatale-nak számító Catherine Deneuve alakításáért járó BAFTA-díj. Ami pedig magát Indokínát illeti, az nem élte túl a II. világháború alatti brutális japán megszállást, a felszabadítás után szétesett, hogy megkezdődjön az önálló utódállamok saját küzdelme.
