Nem feltétlenül baj az, ha hangok szólnak a fejünkben, de mit tesz a Bánat, a Harag, a Majré és az Undor, ha éppen nincs otthon a Derű? Hát mindent jól hazavágnak és kis híján minden emléknek annyi!
Egy barátom csak nemrég látta az Agymanókat, természetesen nagyon szerette, és külön kiemelte, hogy mennyire élvezte, hogy a történetben egyetlen gonosz szereplő sem volt. És én erre nem is gondoltam, bármennyire is tetszett annak idején a film. Mert ugye szinte minden egészestés animációs film és mese mozgatórugója a jó harca a rosszal, de itt erről szó sincsen. Pete Docter (Fel!, Szörny Rt.) rendező tulajdonképpen saját tinilányáról készített filmet, akinek érzelmi kitörései előtt sokáig értetlenül állt, és amikor a filmötletet előadta a Pixar döntéshozóinak, mindenki testületileg bőgni kezdett, annyira meghatódtak.
Merthogy itt a megszemélyesített érzelmek a főszereplők, akik egy Riley nevű kislány fejében dolgoznak. A lány családjával nemrég költözött a nyüzsgő San Franciscóba, hátrahagyva barátait, iskoláit, és különben is, ő egy tini, akinek nem egyszerű megfejteni a viselkedését. A fejében lévő Központban lakik Derű, Bánat, Harag, Majré és Undor, akik közösen reagálnak minden beérkező impulzusra, de rendszerint Derű szava a döntő. Csakhogy ő egy fontos pillanatban véletlenül kikerül a Központból, a többi érzelem pedig valóságos káoszt generál, Derűnek pedig jókora utat kell megtennie, hogy megmentsen mindent.
És tényleg az a szép, hogy nincsenek gonoszok, csak egy összezavarodott kislány fejében egy sor elszabadult érzelem, és mégis elképesztő kalandokon megyünk át. Ha valami elromlik, az csak a véletlen műve, valakinek az ügyetlensége vagy túlbuzgósága okozta, de semmiképpen sem a rosszindulata. Az Agymanók egy fantasztikus utazás rengeteg izgalommal, nagyszerű humorral és persze csodás érzelmekkel, amik/akik közül mindegyiket egy formára komponáltak. Derűben egy csillag alakja van elrejtve, Bánatot egy könnycseppről mintázták, Haragot egy brikettkockáról, Majrét egy idegszálról, Undort pedig egy brokkoliról.
