A sporttörténelem legpiszkosabb húzása volt, amikor Tonya Harding eltörette vetélytársa térdét, de a visszataszító húzás mögött egy különleges életút áll, amit egy különleges, fekete humorral átszőtt film mutat be.
Tonya Harding az az egykori műkorcsolyázónő, aki eltörette legnagyobb riválisa, Nancy Kerrigan térdkalácsát. Ezt szinte mindenki tudja, hiszen a sporttörténet egyik legvisszataszítóbb, leghírhedtebb és legostobább botránya volt, rendkívül hamar kiderült, ki az elkövető. Még akkor is, ha a közhiedelemmel ellentétben nem tört össze Kerrigan térdkalácsa, de a műkorcsolyázónő nem vehetett részt a következő versenyen.
Hogy jut el valaki idáig?
Erre keresi a választ az Én, Tonya (2017), és egyáltalán nem szerecsenmosdatásról van szó.
Filmünk ugyanis már a legelején leszögezi, hogy ez csak egy lehetséges verzió, Tonya (Margot Robbie) gyakorlatilag kikacsint ránk, amikor közli, ő semmi rosszat nem tenne, majd megtudjuk, hogyan lett ő az, aki. Nem csak a versenytársát lenyomni készülő akarnok, hanem a sport történetének egyik legtehetségesebb versenyzője, mert ez is hozzátartozik a képhez. Nem árt tudni, hogy a kétszer is országos bajnok, kétszeres olimpikon - és az első amerikai műkorcsolyázó, aki tripla Axelt ugrott – Harding elképesztő hátránnyal indult mind a sportban, mind az életben. Igazi lumpenproletár családba született, apja hamar lelépett, kibírhatatlan anyja pedig egyben a hajcsára is volt a kislánynak, aki egy olyan sportban próbált érvényesülni, ami úrilányoknak volt fenntartva, és ahol az elegancia majdnem annyit számít, mint az ügyesség és a technika. Ráadásként egy bugrishoz ment hozzá, aki verte és anyjához hasonlóan rendre megalázta, Tonya, aki asztmás volt és a sport mellett többnyire fizikai munkát is végzett, mégis fantasztikus sikereket ért el.
Aztán persze jött a csúfos bukás, és Craig Gillespie (Plasztik szerelem) filmje is mindent ebből a szemszögből láttat, miközben azt is igyekszik láttatni, mi miből következett, mi miért történhetett. Mindehhez a legjobb kiindulópont egy éjfekete vígjáték, egy olyan szatíra, ahol semmi sem szent, egy adott ponton mindenki nevetségessé válik, és minden megkérdőjeleződik. Bár Gillespie nyilvánvalóan Hardinggal szimpatizál, eljátszik azzal a nyilvánvaló lehetőséggel is, hogy Harding nem csupán neveltetése és ex-pasija áldozata volt, hanem maga is manipulálta a körülötte lévőket. Margot Robbie tökéletesen érzékelteti ezt a kétértelműséget, és persze azt a keménységet, amit egy olyan lány áraszt magából, aki kisgyerekként már tudott hegeszteni, autót szerelni és vadászni. A jócskán megcsúnyított Margot Robbie tökéletesen hozza ezt a karaktert. Miközben elképesztően közönséges, sosem lesz belőle karikatúra, mindig két lábon áll a földön, minden indulatát jó irányba vezényli, jól viszi előre a karaktert, sőt, időnként némi gyengédséget is tud csempészni ebbe az érzelmileg súlyosan károsodott alakba.
Amiben elsősorban az anyát játszó Allison Janney van segítségére, és nem véletlen, hogy mindketten Oscar-jelölést kaptak - a film harmadik jelölését a vágásért kapta. Janney, aki ironikus módon fiatalként maga is műkorcsolyázó volt, míg bele nem szaladt egy üvegajtóba, zseniális egy zseniálisan megírt szerepben, és igazi élvezet őt utálni. Csak úgy árad belőle a megvetés minden és mindenki iránt, minden mozdulatára figyelni kell, nem is dicsérem tovább, nyilván mindenki érti, miről van szó. Az pedig tömör irónia, hogy az eddig szuperhősként, a Tél Katonájaként ismert Sebastian Stan játssza a gyenge akaratú, mégis hihetetlenül kártékony, ostoba férjet, és ne feledjük, a szatíra mellé kapunk egy sportfilmet is, és a műkorcsolyázós részek is remekül működnek, és a gyengébbek kedvéért még el is magyarázzák azt, amit el kell magyarázni.
