Az Apple TV új sorozata valójában nem egy, hanem két kritikát érdemelne. A bevezető rész még közös lenne, abban leírnánk a legfontosabb információkat, azt, hogy a cselekmény megtörtént eseményen alapul, az író-kreátor az Egy csodálatos elmét is jegyző Akiva Goldsman, a főszereplő Tom Holland, az egyik rendező pedig a Pieces of a Woman után nemzetközi vizekre evező Mundruczó Kornél.

Az első, spoilermentes kritikaverzió azoknak szólna, aki semmit nem tudnak ezen kívül a sorozatról. Nekik el lehetne mondani azt, hogy 1979-ben játszódik a széria, amikor is a Holland által alakított Danny Sullivan fényes nappal, New York közepén lövöldözni kezd, látszólag ok nélkül. Elfogását követően felkeresi egy pszichológus (Amanda Seyfried), aki nemcsak arra kíváncsi, hogy mi is történt aznap, de szeretné elmeséltetni a fiúval a teljes élettörténetét. A flashbackek sorozatából kiderül, hogy Danny sorsa meglehetősen hánytatott volt, apa nélkül, egy kegyetlenkedő mostohával nőtt fel, az iskolában állandóan zaklatták, később pedig rossz társaságba keveredett. Egy rejtélyes izraeli férfi menedéket nyújt neki a házában, és összebarátkozik a még rejtélyesebb Arianával, de ezzel még nem érnek véget a bonyodalmak, sőt: új ismerőseinek is közük lehet a lövöldözéshez.

Az első kritikában mindenképpen meg kellene említeni azt, hogy a történet egy kissé komótosan bomlik ki a visszaemlékezésekből, mintha nem is krimit, hanem lélektani drámát néznénk, ahol a rejtélyek adagolása mellett a késő hetvenes évek atmoszférájának megteremtésére is nagy gondot fordítottak az alkotók. Ezen a ponton a három epizódot jegyző Mundruczó Kornél rendezését külön ki lehetne emelni, illetve azt, hogy át tudja menteni a saját stílusának bizonyos elemeit (hosszú beállítások, a kézikamera használata az intim pillanatok megteremtésére), az egyik szereplő (Emma Laird) ráadásul még feltűnően hasonlít is a magyar rendező korábbi állandó színészére, Tóth Orsira. (Zárójelben azt a furcsa castingdöntést is szóba lehetne hozni, hogy a Danny anyját alakító, amúgy kiváló Emmy Rossum alig 10 évvel idősebb csak Tom Hollandnál.) Lehetne még dicsérni, Amanda Seyfriedet a céltudatos és empatikus pszichológus megformálásáért, és Hollandot is, akinek érzelmek egész skáláját kell hitelesen eljátszania. (Itt lehet linkelni azt a cikkünket, amiben megírtuk, hogy a brit színészt annyira megviselte a szerep, hogy visszavonul egy évre.) A zárszó az lenne, hogy érdemes esélyt és türelmet adni a szériának, mert az álmosabb kezdés után válaszokat is kapunk, az utolsó epizódok tárgyalótermi drámájából pedig már a feszültség sem hiányzik.

Ezt a kritika viszont nem bontaná ki az igazság minden szeletét, azt, hogy a nézők elenyésző százaléka fogadja be ilyen módon, mindenféle háttérinformáció nélkül a sorozatot. A SPOILERES verzióban viszont nem kell kerülgetni a forró kását, már csak azért sem, mert itt a Porton is megírtuk, hogy a sorozat története a disszociatív személyiségzavarral diagnosztizált Billy Milligan életén alapul, az alkotókat megihlető tényregény címét (Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!) pedig ki is írják minden epizód elején. A nagy csavar tehát, hogy Danny életének több szereplője csak annyira létezik, mint Brad Pitt karaktere a Harcosok klubjában, nem igazán csavar –, ami önmagában nem kellene, hogy problémát jelentsen. Elmesélhető egy csavaros történet úgy is, hogy már ismerjük a csattanót – lásd a true crime műfaj egészét –, csak ez esetben máshová helyeződik át a fókusz. Goldsman azonban nem ezt a megoldást, hanem a struccpolitikát választotta, vagyis úgy adja elő Danny esetét, mintha tényleg lennének feloldásra váró rejtélyek. A megfejtésre valójában az is gyorsan rájöhet, aki nem hallott még Billy Milliganről, viszont látta a Harcosok klubját, a Széttörvét, az Azonosságot, vagy bármelyik disszociatív személyiségzavart érintő filmet. Krimiként ebből a szempontból nem is működik a széria első kétharmada – legfeljebb azt lehet csak találgatni, hogy a mellékszereplők közül kik azok, akik nem Danny alteregói.

Kreatív szempontból szerencsésebb lett volna, ha Goldsmanék jobban eltitkolják, hogy mi áll a sztori hátterében, vagy ha eleve más megközelítést választanak, és a „rejtély” adagolása helyett arra a bírósági tárgyalásra fűzik fel a cselekményt, amely csak az utolsó három részben kerül fókuszba. A zsúfolt szoba történetében ugyanis messze nem az a legérdekesebb, hogy a főszereplőnek több személyisége van – túl sok film lőtte már el ezt a csavart mostanra –, hanem hogy 1979-ben ezt a személyiségzavart még nem ismerték el betegségnek, így Danny ügyvédei eleve vesztes helyzetből indulnak a bírósági tárgyaláson. Ugyanilyen izgalmasak a felmerülő etikai dilemmák is, az, hogy mikor és milyen mértékben adhat feloldozást a mentális betegség a büntetés alól, illetve, hogy miként dönthető el, hogy hiteles-e a diaganózis, és nem csak egy ravasz átverésről van szó. Hasonlóan húsba vágó az a kérdés is, hogy Danny anyjának mekkora a felelőssége abban, hogy fia még gyerekként traumatizálódott, miközben ő maga is toxikus kapcsolatokban élt. 

Az utolsó néhány epizód ezeket a kérdéseket szerencsére felteszi, így

sokkal izgalmasabb a zárlat, mint a felvezetés.

A zsúfolt szoba ezért jó eséllyel nem is okoz csalódást annak, aki türelmet szavaz neki, és nem kaszálja el az első néhány epizód után. A képi világát illetően kiemelkedik a streaminges átlagból, a részletek iránti odafigyelés, a közegábrázolás hitelessége a Fincher-féle Mindhuntert idézi, és bírósági drámaként is működik a széria - nem meglepő: Goldsman írta a Ha ölni kell szkriptjét is -, Tom Holland pedig bebizonyítja, hogy nemcsak a Pókember kezeslábasa áll jól neki, de szenvedni is kiválóan tud.

Mundruczó Kornél is büszke lehet első komolyabb televíziós munkájára,

egy igényes sorozathoz adta a nevét – más kérdés, hogy egy átgondoltabb koncepcióval még izgalmasabb lehetett volna a végeredmény.