Már évek óta szuperhősök és mutánsok tanítanak arra, milyen érzés másnak, különlegesnek lenni, ami kezd kicsit fárasztó lenni, még a legújabb kiszerelésben is, de semmi baj!
Az amerikai szuperhősfilmek és sorozatok már évek óta egyfajta érzékenyítő tréningként működnek, ahol megtanítják nekünk, hogy nem az a lényeg, hogy a főhős tankhajókat képes felemelni pusztán az akaratával vagy egész városokat ment meg reggeli előtt, hanem az, hogy más, mint a többiek, amit fel kell dolgoznia. Még nem voltam szuperhős, de ha az lennék, vagánynak érezném magam, de mint mondtam, még nem voltam az, és akkor még nem beszéltünk a színes bőrű szuperhősökről és a szuperhősnőkről, akiknek extra megkülönböztetéssel is szembe kell nézniük! DE mondok jobbat! Mi van egy olyan szuperhőssel, aki egy 8 éves fekete kisfiú, és egyedül neveli az anyukája? A Netflixen most futó sorozat – magyarul csak az első, 9 részes évad nézhető, de van második évad is – ilyet is tud.
Ez a 8 éves fekete kisfiú volna Dion (Ja'Siah Young), a Szuperhőst nevelek főhőse, aki nemrég veszítette el az édesapját, most költöztek anyukájával (Alisha Wainwright) egy új helyre, ahol új iskolába kell járnia, ahol nincsenek barátai, csak egy tolókocsis kislány, de az is csak azért, mert neki sincsenek haverjai. És Dion csak most fedezi fel, hogy képes az elméjével felemelni és arrébb tenni dolgokat – például az ÖSSZES halat a tóból - , ami még csak az eleje a szuperképességeinek, amivel eléggé kiakasztja anyukát. Aztán az is kiderül, hogy titokban az apuka (Michael B. Jordan) is szuperhős volt, és van valaki, aki egy óriási villámfelhőben jelenik meg, és a szuperlényekre vadászik, az egész pedig egy izlandi meteoresőre vezethető vissza. Dion és anyja, aki retteg attól, hogy kiderül a dolog, és a srácért „eljön a fekete autó” pedig nem számíthatnak senkire, csak apuka örökké jópofizó legjobb barátjára (Jason Ritter), aki ugyanabban a biotechnológiai kutatóintézetben dolgozik, ahol a néhai is dolgozott - és aki annyira idegesítő figura, hogy tényleg nem tudtam, hová tegyem.
És innentől szép lassan elkezdhetünk mindent kipipálni, ami ma trendi ebben a filmes közegben. Trendi a színes bőrű főszereplő, a szuperhős, a képregényfeldolgozás (Dennis Liu 2015-ös Raising Dion című képregénye volt az alapanyag), a csonka család, a gyerekét egyedül nevelő anya, a fogyatékosság, a leszbikus párok – Dúró Dóra már a lista elején harakirit követne el -, a koraérett kisgyerek, a klímaválság és a történeten belüli önreflexió. Vagyis, ha szuperhős a főszereplő, akkor gyakran beszélnek arról, mi történik a képregényekben, és ezt is bőven kipipálhatjuk. Márpedig rendszerint kissé kellemetlen, ha egy alkotás minden elemében meg akar felelni a korszellemnek, ha olyan, mint egy eminens tanuló, és felmond mindent, amit a tanár – jelen esetben egy idealizált közönség – hallani és látni akar. És ha egyedül néztem volna a Szuperhőst neveleket, akkor valószínűleg nagyon kevéssé szerettem volna – de történetesen a 8 éves kislányommal néztem.
Akit teljesen lekötött és behúzott ez a történet, még úgy is, hogy a sorozat nem neki készült. Mondjuk nem tudom, kiknek készült, mert nem feltétlenül gyerekeknek – igaz, 7-es a korhatárkarika -, hiszen a világot rendszerint nem az ő szemén keresztül látjuk, hanem őt látjuk az őt körülvevők szemén keresztül. És ebben a világban nem csak az a kérdés, mire képes ez a kissrác, hanem az, hogy ki megy érte iskola után, ha anyut tovább tartja bent a főnöke, és ez a rész meglepő módon jobban működik, mint az, hogy mit emel fel vagy kit gyógyít meg a kisfiú. Azt azért tegyük hozzá, hogy ötletnek nem rossz az, hogy olyasvalaki kapjon szuperképességeket, aki nem tudja egyedül megtalálni a kedvenc zokniját, aki két percenkét üvölt ki a szobájából az anyjának, és aki persze nem nagyon érti, hogy mi ez az egész. És ezek mind megfogták a lányomat, akivel az összes trendi témát át tudtuk beszélni, mert közülük meglepően sokhoz volt hozzászólni- vagy kérdeznivalója. Ami így nekem már teljesen oké volt, és valószínűleg tényleg így élvezhető igazán.
Értékelés: 7/10
