Igaz, a netflixes Váratlan szerencse emberrablója nem előre kitervelt szándékkal követi el tettét, hanem túszul ejti a váratlanul betoppanó tulajékat, de itt senki sem úgy viselkedik, ahogy azt várnánk.
Egy nagydarab, magas, mackós pasas (Jason Segel) kutakodik valaki más házában. Pontosabban valaki más óriási nyaralójában. Bár értékek után is kutat, mintha inkább a kíváncsiság vezérelné, ahogy bejárja a méregdrágán, de ízlésesen berendezett épületet, a hozzá tartozó, hatalmas kertet és narancsligetet. Vajon mi az ördögöt akarhat, sugallja nekünk a rendező, Charlie McDowell (Egyetlen szerelmem), majd váratlanul megérkezik a tulajdonos (Jesse Plemons) és kedves neje (Lily Collins), hogy kialakuljon egy bizarr patthelyzet. Mi pedig rögtön elgondolkodhatunk azon, miért kapta a Netflix fekete vígjátéka a Váratlan szerencse magyar címet - egyébként pusztán Windfall a cím -, ha itt minden arról szól, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy azt tervezték.
Ez a patthelyzet arról szól, hogy a behatoló ugyan foglyul ejti a házigazdáékat, még fegyvere is van, de mindhárman tudják, hogy azt a szomorú tekintetű férfi jó eséllyel soha nem fogja használni. Így aztán a tulaj, egy arrogáns techmogul és a kevésbé arrogáns tulajné nem azon ügyködnek, hogy segítséget hívjanak vagy ártalmatlanná tegyék az idegent, hanem azon, hogy az minél előbb megkapja, amit akar, majd lehetőleg távozzon. Csakhogy elképzelhető, hogy emberünk nem tudja, mit akar – vagy nem akarja kiteregetni a lapjait. És ilyenkor mindig történik valami váratlan, ami a feje tetejére állítja a dolgokat. Van, ami borítékolható az ún. home invasion műfaj alapszabályai és kliséi alapján, és van, ami nem.
Azzal, hogy a nyilvánvalóan kellőképpen intelligens, de bicskanyitogató stílusú tulaj szerepét az egyébként zseniális Jesse Plemonsra bízták, míg a behatoló a végtelenül szimpatikus Jason Segel, az Így jártam anyátokkal (2005) Marshall Eriksenje lett, ott már sejteni lehet, hogy ki jöhet ki jól a dologból, a nagy kérdőjel nyilván a NŐ! Mint mindig! Lily Collins (Emily Párizsban, Mank) pedig egy rejtély: érzékeny, de kemény, és sosem tudni, ki számíthat rá és ki nem. Mert ugye az is home invasion alapszabály, hogy a házassági kötelék vészhelyzetben még semmire sem garancia, sőt. De ennél a filmnél előre lehet tudni, hogy semmi sem lesz úgy, mint amire számítunk – már ha nem számítunk pont az ellenkezőjére annak, amire mások.
Merthogy a Váratlan szerencse sokáig olyan, mint egy három fős kamaradráma, ahol nem az akció, hanem a párbeszéd dominál, egy lassan csordogáló művészfilm, persze remek alakításokkal. Plemonsnak jól áll a karakter, Collins megmutathatja, mit tud, Segel pedig újra arról győzköd minket, hogy sokkal többet tud ő annál, mint a kicsit mulya, kicsit tohonya, de nagyon szerethető vígjátéki alak – ebben nem mindig hiteles, de újra csak szerethető – a történet pedig igyekszik alaposan megkeverni azt, ami a három karakter között zajlik. A sztorit a rendezővel és a producerként is ügyködő Segellel közösen a Hetedik és Az Álmosvölgy legendájának írója, Andrew Kevin Walker jegyzi, és bizony
sikerül rászedniük a nézőt, aki teljesen másra számít, mint ahogy történetünk végződik
– és akkor a szintén váratlanul betoppanó mexikói kertészről még szót sem ejtettünk. Jó kis fekete komédia ez, ahol még egy olyan meglepő mondat is elhangozhat, hogy
Te nem tudod, mekkora szívás gazdag, fehér férfinak lenni!.
Értékelés: 7/10
