A Netflixen „vetített” A vadász és a préda esetében nem a történet az érdekes, hanem az, hogy német alkotók döntöttek úgy, hogy kipróbálják magukat az ún. menekülő ember műfajban.
Van az a filmes műfaj, amelyben egy vagy több potenciális áldozatnak kell többnyire egy erdőben menekülnie a rá(juk) vadászók elől, és a csak akkor van esélye vagy esélyük, ha a legvégén szembefordulnak üldözőikkel, akik rendszerint nagyon gonosz gazdag emberek. Ez egy alapvetően B-filmes, olcsó zsáner, még akkor is, ha vannak olyan kivételek, mint a Schwarzengerrer főszereplésével készült Menekülő ember (1987), ami ráadásul, még sci-fi is. Az új Netflix produkció, A vadász és a préda is ebbe a műfajba tartozik, viszont meglepő módon Németországban készült – azért meglepő módon, mert onnan többnyire vígjátékok, drámák és történelmi munkák érkeznek. Ilyen területre nem igazán szoktak tévedni: ezért is volt izgalmas kérdés, mit is kezd az alaphelyzettel s hogyan mozog a műfaj keretein belül Thomas Sieben (Rocky és a zsaru) rendező forgatókönyvíró.
Adott egy baráti társaság, akik afféle legénybúcsú keretében túráznak az erdő mélyén egy nemzeti parkban, merthogy Roman (David Kross) nemsokára házasodik. Kajakoznak, bércet másznak, majd indulnának hazafelé. Van köztük ugyan némi feszkó munkaügyben a bátyussal (Hanno Koffler), akinek türelmetlen üzlettársa (Robert Finster) is eljött, Vincentről (Yung Ngo) kiderül, hogy tériszonya van, Stefan (Klaus Steinbacher) viszont jól ismeri az erdőt. Már mennének haza, amikor valaki rájuk lő a fák közül, megsebesítve egyiküket, de, mivel Németország zöld szívében járunk, elsőre meg sem fordul a fejükben, hogy ők a célpontok, vadászbalesetre gyanakodnak, még kiabálnak is, hogy né má’.
Aztán rommá lövik a kocsijukat, és végre elkezd nekik derengeni, hogy rájuk vadásznak.
Futnak is, mint a nyulak vagy kétszáz métert, majd tanakodni kezdenek, hogy akkor most mi a fene is történt.
A menekülő emberes filmek lényege, hogy a menekülők viszonylag hamar felismerik a veszélyt, működik bennük az életösztön, de itt néha olyan érzése van a nézőnek, hogy a legszívesebben rákiabálna a szereplőkre, hogy ne ordítva beszélgessenek, ne az erdei úton baktassanak minden fedezék nélkül, és főleg ne álljanak meg vitatkozni, ha sikerült pár száz méter előnyt szerezniük. Persze én is csodálkoznék, ha a Bükkben a kék túraútvonalon valaki rám puffogtatna – hőseink is nyilván nehezen hiszik el, hogy rendes adófizető állampolgárokként mindez megtörténhet velük a saját hazájukban -, de az első hulla nyilván kijózanítana. Itt kell egy kis idő az eszméléshez, de ezt leszámítva a film jól hozza a műfaj kötelező elemeit.
Mert naná, hogy nincs térerő az erdőben, még szép, hogy lesz egy sérült a csapatból, aki lassítja a többieket, még szép, hogy a csapat tagjai hamar egymás torkának ugranak, és garantált, hogy amikor felcsillan a megmenekülés reménye, újra lecsap a titokzatos gyilkos. Akit egyébként elég hamar megmutatnak – szerintem jóval tovább is várhattak volna vele, bár AHOGY megjelenik, az nagyon hatásos -, de arra sokat kell várni, hogy kiderüljön, hogy mi vezérli, ami jó döntés. Ami a karaktereket illeti, annyira azért nem színesek, hogy nagyon izguljunk értük, de David Kross viszonylag szimpi ahhoz, hogy főszereplő legyen – néhány, a menyasszonyával közös flashbackben igyekeznek még rokonszenvesebbé tenni -, de én a mindenféle fóbiás vietnámi srácnak drukkoltam, tudván persze, hogy ez egy old school műfaj, itt a kisebbségeknek nincs sok esélye.
A vadász és a préda minden szempontból nézhető, korrekt darab, vannak izgalmai, ha nincsenek is igazán látványos akciójelenetek – és itt látszik meg, hogy a német filmipar technikailag sem az ilyen műfaji filmekre van berendezkedve -,
csak valami újat, valami merészet kellett volna meg beletenni.
Az erdő azért nagyon szép, a látottak ellenére is kedvem lett túrázni egyet.
Értékelés: 7/10
