A Netflixen futó Fekete galamb nem csak a véres leszámolásokról szól, pedig akad belőlük bőven, hanem a barátságról és a szeretet erejéről – nem véletlen játszódik karácsonykor.
Míg a londoni kocsmákban karácsonyi dalokat énekelnek, és Télapónak öltözve rázzák a csengőt, odakint a hideg éjszakában megölnek három embert. Egy újságírót, egy sokat bulizó lányt és egy köztisztviselőt, akiknek valamilyen formában közük lehet a kínai nagykövet gyanús halálához és lányának eltűnéséhez – és még azt mondják, Anglia unalmas hely. A jóképű köztisztviselő (Andrew Koji) nem elhanyagolható módon a brit védelmi miniszter csinos és házias feleségének a szeretője volt, és ez
olyan események láncolatát indítja el, amely gyökeresen megváltoztatja az angol főváros arculatát - és nem jó értelemben.
A miniszter felesége, Helen Webb (Keira Knightley) ugyanis nem az, aminek vagy akinek látszik. Ő egy titkos, független kémszervezetnek dolgozik, a Fekete Galamboknak, és a férjén keresztül szerez meg bizalmas információkat, már hosszú évek óta. Helen főnökei úgy gondolják, most ő is veszélybe került, ezért hazahívják régi bérgyilkos barátját, Samet (Ben Whishaw), hogy az megvédje. Csakhogy Helent nem a saját testi épsége érdekli, hanem a bosszú – ahogy Samet is hamar beszippantják múltja elvarratlan szálai. Mármint a szálak nem szippantanak, de biztos értik, mire gondolok. És ahogy egy jól összerakott sorozatban lenni szokott – márpedig a netflixes Fekete galambot elég jól rakták össze - , minden mindennel összefügg, a halott nagykövet, a fickó, akit Samnek 7 éve meg kellett volna ölnie, a lány, akit Helen meggyilkolására küldtek, az amerikaiak, a háborúval fenyegetőző kínaiak, a londoni alvilág különböző klánjai és még sok minden más.
Például néhány gubancos párkapcsolati probléma.
Ez utóbbi az egyébként meleg Sam osztályrésze, és az ő története hosszú időre előtérbe is kerül – talán azért is, mert az őt alakító Ben Whishaw - az új James Bond-filmek Q-ja – izgalmasabban játszik, mint a most kissé merev Keira Knightley, akinek persze kevesebb mozgástere is van. Az ő karaktere ugyanis nem csak kém, de feleség és anyuka is, így sokfelé kell megfelelnie, ritkán is ér rá. Sam körül zajlik az élet, új barátságokat és szövetségeket köt, régieket rúg fel, és az ő háttértörténetéről többet is megtudunk. Helen sztorijába is belekapnak, de csak elcsepegtetnek pár dolgot a múltjáról, így kevésbé lehet megérteni a karaktert és azt, miért csinálja azt, amit csinál. Szerencsére a manapság méltán felkapott Joe Barton (Kötelesség/Szégyen) jegyezte történet van olyan izgalmas és fordulatos, hogy ez inkább csak apró hanyagságnak tűnjön és ne hibának.
A Fekete galamb legfőbb erénye azonban nem a fordulatossága vagy az akciók sűrűsége és minősége, hanem a könnyedsége, amitől azonnal szerethetővé is válik. A rendkívüli hatékonysággal ölő cingár, magányos, a démonaival küzdő bérgyilkos alakja például minden mélabúsan mosolygós pillanatával ellopja a show-t, de a kettős életet élő, könnyen haragra lobbanó háziasszony is ugyanúgy szórakoztató karakter, akárcsak a hozzájuk csapódó furcsa karakterek. Történik is velük sok minden, néha a jelenben, néha a múltban, hogy legyen mit magyarázni, és ha nem is logikus minden, végig nagyon szórakoztató.
A sorozat ugyan néha fittyet hány a logikára
– egy eltűnt, fontos embertől megszerzett telefon például csak akkor szól, ha egy bizonyos ember csörgeti meg, pedig keresik az illetőt -, és a londoni biztonsági kamerák ezek szerint semmit sem rögzítenek, hiába a sok lövöldözés az utcán -, de pont az emlegetett könnyedség az, ami elveszi ennek az élét.
Van persze némi hanyagság is, úgy nevezett lazy writing, például amikor az összesen hat epizód negyedik része legvégén hallunk csak egy titokzatos, mindent behálózó erőről – amiről egy szintén a „kalapból” előugró új szereplő mesél hőseinknek. Az is furcsa kicsit, hogy a történet tulajdonképpen már az ötödik résznél lezárul, az utolsó epizódot csak arra használják fel, hogy mindent szépen elrendezzenek, és megágyazzanak egy lehetséges második évadnak, ahol már teljesen új erőviszonyok uralkodnak majd – már ha tényleg lesz folytatás. Ez persze nem az ördögtől való megoldás, de felesleges egy egész részt erre áldozni, meg arra, hogy hőseink egy ital mellett, ünnepi hangulatban elmerengjenek azon, mennyi minden történt velük. Elég, ha ezen mi magunk merengünk el, de ettől függetlenül
ritka az, hogy egy komoly hullamennyiséggel is rendelkező kémsztori ennyire szerethető legyen.
Értékelés: 8/10
