A Sex Pistols érdemeit mindenki ismeri, akinek zenei műveltsége túlmutat a Rock Classics-válogatáslemezeken: egyetlen albummal elindították a british punk mozgalmat, és az Egyesült Királyság társadalmi és politikai káoszának szimbólumává váltak. A zenekar privát sztorija azonban kevésnek bizonyult egy komplett minisorozathoz.
Egy Yesterday nem a világ. Megnéztük, majd hazafelé menet értetlenkedtünk egy sort, miszerint hogy volt képes Danny Boyle az utóbbi idők legjobb alapötletét ennyire kíméletlenül lemészárolni, és egy romantikus kliséhalmazzá zülleszteni, végül elfelejtettük az egészet. Joel Schumacher Batman és Robinja óta tudjuk: minden rendezőnek lehet rossz napja/éve, a 2019-es baklövés alapján hiba lett volna levonni a következtetést, miszerint a zenés film nem Boyle műfaja. Az azonban semmiképp nem adott okot reménykedésre, hogy a Pistol című minisorozat esetében
egy jóval sterilebb alapanyagból kényszerült dolgozni,
mint anno a Yesterdaynél. Steve Jones Sex Pistols-gitáros Lonely Boy című biográfiája ugyan nem volt rossz olvasmány, de meglehetősen kevés drámai, vicces vagy izgalmas fordulatot tartogatott egy érdekfeszítő zenés sorozathoz. (Értsd: a hányatott gyerekkorú, az első lemezszerződésig csövesként, lopásból élő ex-ex-exheroinista zenész mélypontjainak és józanodásának sztorija rocksztár körökben már-már a vágólapon szerepel, és egy laza ctlr-v-vel bárhova beilleszthető.)
Jones a Lonely Boyban mellesleg többször megerősíti azt a képet, ami a Pistols frontemberéről, Johnny Rottenről eddigi megnyilvánulásai alapján kirajzolódhatott bennünk: történetesen, hogy tőrölmetszett seggfej, aki – amellett, hogy nonstop hülyeségeket beszél - a maga módján szerethető is, ha az ember nem kényszerül sok időt egy légtérben tölteni vele. Így aztán vajmi kevés jelentőséget tulajdonítottunk Rotten kirohanásainak és jogi partizánakcióinak, amivel megpróbált keresztbe tenni a filmnek. Utólag azonban azt kell mondanunk, hogy megelőlegezett fikaáradata – függetlenül attól, hogy mire irányult – nem nélkülözött minden alapot.
Hiszen a minisorozat ugyanazon problémával küzd, mint Alex Cox Sid és Nancyje,
(melyet Rotten szintén hasonlóan rühell): nem volt olyan erős a sztori - így forgatókönyv sem – ami megfelelő alapot biztosított volna egy jó megfilmesítéshez. Ez pedig egy szimpla mozifilmhez képest hatszorosan ütközik ki egy hatrészes minisorozat esetében.
A Pistol egy üresjáratoktól korántsem, mélyebb drámáktól azonban maximálisan mentes, kiszámítható biográfia lett három erősen kattant arc és egy kitűnni vágyó konformista felemelkedéséről és törvényszerű bukásáról. Boyle többé-kevésbé ugyan támaszkodik Steve Jones elbeszéléseire, de emellett gyakran kényszerül belevinni saját fantáziáját – többnyire egy jelentéktelen mozzanat fiktív túlnyújtásával. Ilyen pl. Steve és a Clash-gitáros Mick Jones nőjének románca, ami már csak azért is mellényúlásnak tekinthető, mert a Lonely Boy egyik fő vezérfonala pontosan az, hogy Jonesy képtelen bárkihez is másfél óránál hosszabb ideig kötődni.
Azonban a történet hiányánál is jóval szembetűnőbb baklövés a szereplőválogatás.
Vélhetőleg Boyle számára fontos szempont volt, hogy a színészek ne legyenek totálisan zenei analfabéták, ennek viszont az volt az ára, hogy a másod- és harmadvonalból kényszerült válogatni. Toby Walace – amellett, hogy inkább hajaz egy kevésbé jóvágású Jim Morrisonra, mint Jones-ra – fájdalmasan jellegtelen, Anson Boon irritálóan túlripacskodja Rottent, a leginkább Elvis-fizimiskával bíró Louis Partridge Sid Vicious-a pedig teljes félreértés.
Kijelenthetjük tehát, hogy a Pistol egy vállalhatatlan melléfogás lett? Éppenséggel nem. A sorozat gigászi előnye ugyanis, hogy Boyle – aki korábban is előszeretettel merült el a társadalom mocsarának legalsó rétegeiben – szemmel láthatólag ismerte a közeget, amiről forgatott: a 70-es évek klubéletének UFO-karakterei, a füstben, köpetben és vérben koncertjelenetek és a videóklipszerű megoldások egyaránt ízig-vérig autentikussá teszik a képsorokat. Sztori nélküli imázsfilmként a Pistol akár működhetne is, biográfiának szánt sorozatként azonban barátok közt is felejthető.
A képek forrása: Miya Mizuno/FX
