Azt azért lehetett tudni, hogy Zoë Kravitz rendezői bemutatkozása jó lesz, részben a stáblistából, részben a remek hangulatú, izgalmas, színes-szagos előzetesekből, és persze abból is, hogy színésznőként azért elég jó filmekből tanulhatta ki a szakmát – például a Mad Max – A harag útjából (2015). Azt viszont nem gondoltam, hogy elsőfilmesként egy ilyen kiforrott, fordulatos és néhány nehezen hihető részlete ellenére is jól működő történetet tud összehozni –

de összehozta.

Adott egy csóró pincérnő, Frida (Naomi Ackie), aki szereti a körmeit díszíteni, és aki a barátnőjével, Jess-szel (Alia Shawkat) belóg a különc techmilliárdos, Slater King (Channing Tatum) által tartott puccos fogadásra. Ott aztán összebarátkozik Kinggel, aki meghívja őket a saját trópusi szigetére, ahová közismerten el szokott vonulni.

A szigeten aztán minden tökéletes, csodás a környezet,

nagyszerű a szállás, pompás az étel, rengeteg a pia és a fű – és vidám a társaság, ráadásul különleges parfümöt kap, ami egy, csak itt növő csodás trópusi növényből készül. A non-stop buliban ott vannak Slater barátai (vicces, hogy az egyikük pont Christian Slater , Simon Rex és Haley Joel Osment), rajtuk kívül pedig más fiatalok, főleg lányok, köztük a gyönyörű Sarah (Adria Arjona), aki egy túlélőműsorban szerepelt, és olyan sokszor mondják neki, hogy ennek még egyszer biztos hasznát fogja venni, hogy tudni lehet, hogy ez így is lesz.   

Minden tökéletes, annyira tökéletes, hogy a lányok haza sem akarnak menni, de közben azt is érzik, hogy ennek a tökéletességnek valami ára lesz, hogy valami nem stimmel – majd Jess eltűnik, és a többiek azt állítják, soha nem is volt ott. Csakhogy ez a fordulat nem az első tíz perc után történik, hanem nagyjából a film felénél, amíg a közelgő veszélyt legfeljebb a közeli erdőben tekergőző viperák érzékeltetik, és ez fontos különbség. Fontos, hogy

Kravitznak van türelme lassítani a történetet,

megvárni azt, mire minden szépen kibontakozik – visszatérő poén, hogy az egyik szereplő azt mondja a borra, „szépen kibontakozik” -, visszatartani a feszültséget, ami aztán úgy gyűlik fel, hogy robbanni is tudjon. Pedig! Pedig mindaz, ami történik, nehezen hihető, és, mivel nem spoilerezünk, nem mondjuk el, miért, de az, ahogyan történik, aligha lenne kivitelezhető, pláne úgy, hogy ne maradjanak utána abszolút kézzelfogható nyomok.

Csakhogy ez az a típusú film, hol hajlandóak vagyunk a dolgokat bemondásra  is elfogadni, mert baromi jól van felépítve, és mert van egyfajta hipnotikus légköre – ami persze alapvetés egy olyan történetnél, ami arról szól, hogyan lehet másokat befolyásolni. Kravitz ahhoz is elég okos volt, hogy az eredetileg Pussy Island néven futó thriller főszerepére ne egy klasszikus „utolsó lányt” keressen – ez ugyebár a horrorfilmek klasszikus kelléke, egy csinos, de átlagosan öltöztetett lány, aki végül mindent átvészel. Naomi Ackie nem ilyen,

neki eleve vannak nyugtalanító vonásai,

a játékában is van valami neurotikus, és azt sem lehet tudni elsőre, hogy ösztönösen vonzódik a különc milliárdoshoz, vagy van a dologban egy kis golddiggerség is. Így a végére,  felgyülemlett, sokáig szándékosan rejtegetett dühe is jóval intenzívebb, mint amit megszoktunk a műfajban.

Merthogy Kravitz nem találta fel a spanyolviaszt, nem is állít ilyesmit, a női bosszúfilm, amibe ez a thriller szépen magabiztosan átfordul, már jó ideje divatos, kölcsönöz is elemeket szépen a rendezőnő máshonnan, de ez egy elsőfilmesnél nem gond. Ahogy a Vészjelzésen erősen érezhető a szintén színészből lett fekete rendező, Jordan Peele (Tűnj el!, Mi, Nem) vagy a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma hatása – mások M. Night Shyamalant emlegetik. Akárhogy is, a film meglepően jó, végig ki tudja tartani azt a tempót, ami a történet szempontjából a leghasznosabb,

ügyesen fel tudja építeni azt a finálét, ahol további, valóban váratlan meglepetéssel és fordulattal is tud szolgálni.

Nincs is komoly hibája, legfeljebb az, hogy Adria Arjona (A bérgyilkos, aki nem is volt) karaktere kicsit kilóg. A senkivel sem barátkozó, hősnőnket féltékenyen mustráló dögös csaj már az elején is kicsit kilóg a sorból, de nem jó értelemben, majd váratlanul, különösebb átmenet nélkül kerül előtérbe, amiben azért van némi logikátlanság. Nem mintha Arjona rosszul játszana, mert itt mindenki jó, különösen Channing Tatum, akinek nagyon jól áll a negatív szerep,

és a film azt is jól csinálja, hogy nem tolja folyton az arcunkba a rosszfiút,

akármilyen karizmatikus is. Sokkal többet mond el a kamera, a sziget nyugtalanító szépsége, a háttérben elsétáló, dolgukra igyekvő bennszülöttek látványa vagy akár egy ártatlan medence melletti pillanat, egy felszabadultnak tűnő tánc, hiszen tudjuk, hogy a nyugalom, a vidámság és főleg a szépség szörnyű titkokat rejt. És ami a női bosszúfilmet illeti, azért ezen is van egy szép csavar. A remek zenéért is külön pont jó, és így együtt az elég sok pont!

Értékelés: 8/10