Amikor 2014-ben a Universal fejesei eldöntötték, hogy Dark Universe fantázianév alatt rebootolják a stúdió klasszikus szörnyfilmjeit, nem a farkasember új inkarnációja állt a kívánságlistájuk élén. Szemben a vámpírokkal vagy a zombikkal, a farkas+ember hibrid az 1941-es A farkasember után sosem tudta igazán befészkelni magát a nézők szívébe és rémálmaiba. Az egyik, meglehetősen prózai ok az lehet, hogy van valami akaratlanul is komikus a farkassá maszkírozott színészek látványában – lásd például a 2010-es, Benicio De Toro-féle verziót –, és ezért működnek jobban azok a feldolgozások, amelyek humort is injektálnak a történetbe (Farkas, 1994), vagy eleve a vígjátéki kategóriában indulnak (Az ifjú farkasember, 1985).

A Universal tervezett szörnyuniverzuma végül kaszát kapott, köszönhetően a franchise-indítónak szánt, Tom Cruise-féle A múmia csúnya buktájának, de A láthatatlan ember korábban leokézott remake-je így is elkészülhetett, és miután mind a közönség, mind a kritika szerette, Leigh Whannell rendező lehetőséget kapott rá, hogy a vérfarkaslegendát is felfrissítse. (A projekt eredettörténete ennél azért bonyolultabb, annak idején még Ryan Gosling álmodta meg a feldolgozás alapötletét, és ő is lett volna a főszereplő, a rendezésre pedig Derek Cianfrance-t kérték fel.) Ez a fejlemény bizakodásra adhatott okot, Whannellnek ugyanis sikerült A láthatatlan emberrel egy addigra már szintúgy közröhej tárgyává vált karaktert ismét félelmetesnek (nem) láttatnia, ráadásul plusz rétegekkel is kibélelte a filmet, hogy a paráztatás mellett a családon belüli erőszak és a #metoo témájára is reagáljon.

Az első másodperctől egyértelmű, hogy a Farkasembernek is hasonló ambíciói vannak, vagyis nem csak a l’art pour l’art ijesztgetés a cél. A kerettörténet hasonló, mint az 1941-es eredetiben: a családjától rég elidegenedett, gyanútlan főszereplő ezúttal is visszatér gyerekkora helyszínére, ahol kellemetlen meglepetések várják. Ebben a verzióban a Blake nevű férfi azonban nem egyedülálló, hanem családapa, és a feleségét és a kislányát is magával viszi az oregoni erdőség közepébe, ahol a nemrég meghalt apja háza áll. Whannell és írótársa (egyben a felesége), Corbett Tuck nem spórolják meg az expozíciót, mire ideáig eljutunk, már ismerjük a szereplők közti dinamikát. Charlotte menő újságíró, akinek a munkája miatt kevés ideje jut a családjára, és úgy érzi, a kislányához sem igazán tud kapcsolódni. Papíron Blake is író, de a gyakorlatban főállásban neveli Gingert, és a jelek szerint igazi mintaapa, aki a széltől is óvja a lányát, és napjában többször is elmondja neki, hogy mennyire szereti.

Szükség van erre a hosszú felvezetésre, hogy utána át tudjuk érezni annak a helyzetnek az iszonyatát, amikor Blake, Charlotte és Ginger egy rejtélyes szörny elől bemenekülnek a halott (nagy)apa házába, elbarikádozzák magukat, majd kiderül, hogy a családfő is megfertőződött, és kezd átalakulni. A láthatatlan emberhez hasonlóan Whannell most is a lassú feszültségépítést preferálja a jump scare-ek túlhasználata helyett – más kérdés, hogy ezúttal egyetlen éjszaka alatt játszódik a történet, és ez a szűk időkeret nem a legalkalmasabb Blake transzformációjának kellően részletes bemutatására – nem véletlen, hogy az inspirációkként szolgáló Ragyogás, A dolog és A légy eseményei sem egyetlen délután zajlanak le. A legfontosabb cél, hogy a vérfarkassá mutálódó címszereplő iránt ne csak félelmet, de empátiát is érezzünk, ezzel együtt maximálisan teljesül. A film messze legizgalmasabb ötlete, hogy időnként belehelyeznek bennünket az átalakulás különböző fázisaiban tartó Blake fejébe, vagyis az ő szemén és fülén át látjuk, illetve halljuk a külvilágot, és ekkor már hiába beszél hozzá a lánya és a felesége, képtelen az emberi beszédet dekódolni. A korábbi Farkasember-filmekben is központi kérdés, hogy a címszereplő hol helyezkedik el pontosan az ember-állat skálán, de ennyire frappánsan,

ilyen átélhetően még senki sem tudta megmutatni a humán világból való kiszakadás iszonyatát.

A láthatatlan emberhez hasonlóan a Farkasemberből is lehetne nagy megfejtéseket kihámozni, például a klasszikus férfi- és apaszerepekre vonatkozóan. Blake-et a film elején úgy ismerjük meg, mint a felvilágosultabb körökben manapság ideálisnak láttatott férfi etalonját, aki gondoskodó, kedves, figyelmes, elfogadja odahaza a passzívabb szerepet, és mer nyíltan beszélni a feleségének az érzelmeiről. A farkassá alakulását ehhez képest olvashatjuk úgy, mint az ösztönös („toxikus”) maszkulinitáshoz való visszatérését, és egyben a káros apai örökség elfogadását, amivel veszélyezteti a saját szeretteit, miközben – ezzel párhuzamosan – zajlik egy ellentétes irányú, pozitív folyamat is: a lányától elhidegült Charlotte elkezd újra igazi, óvó-védő anyaként funkcionálni.

Leírva mindez lehet, hogy jól hangzik, de a Farkasember ennyire valójában nem mély – Whannell túl gyors tempót diktál a film második felében ahhoz, hogy igazán átérezzük a húsbavágó családi témát. Míg A láthatatlan ember esetében a forma és a tartalom tökéletes egységben volt, Whannell ezúttal egyszerre akart multiplexkompatibilis rémisztgetést és veretes arthorror-drámát készíteni. A végeredmény egy olyan film lett, amely

zsigeri rémfilmnek nem elég rémes, drámaként pedig nem elég fajsúlyos.

Ha csak egyszeri moziélményként nézzük, különösebb kifogásunk nem lehet, minőségi az operatőri munka és a hangkulissza – Benjamin Wallfisch zeneszerzőt érdemes külön is kiemelni –, Christopher Abbott és Julia Garner alkatilag tökéletesen passzolnak a főszerepekre, sőt még a farkasember-dizájn sem annyira kínos, de nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy mennyivel többet ki lehetett volna hozni ebből az ötletből.