Én nagyon fáztam ettől a filmtől, még az előzetesét sem néztem meg előre, ahogy azt szoktam. Rettegtem, hogy mit fog mutatni abból a mészárlásból, amelyben 69 gyerek halt meg. Nem gyerek, persze, a legfiatalabb áldozat 16 éves volt, szóval tinik, de nekem mégis gyerekek, akikre egy állig felfegyverzett őrült másfél óráig zavartalanul vadászhatott egy aprócska szigeten, ahol alig volt hová bújni, és ahová hosszú, hosszú ideig semmiféle segítség nem érkezett. Az Utoya, július 22. nagyon kemény film, de szerencsére nem utazik kifejezetten arra, hogy a nézője kikészüljön. Pedig megtehette volna.

Az 2011. július 22-én egy gépkocsiba rejtett bomba robbant fel Oslo kormányzati negyedében, nyolc embert ölve meg. 40 kilométerrel arrébb egy apró, Utoya nevű szigeten az épp kormányon lévő Munkáspárt nyári táborában is hallanak az esetről, aggódnak szeretteikért, de nem tudják, pontosan mi történt. Köztük van egy Kaja nevű fiatal lány (Andrea Berntzen), aki a híradóképeket követő nyitójelenetben a kamerába nézve azt mondja: „Úgysem fogják elhinni!”. Kiderül, éppen édesanyjával beszélt, nem hozzánk - közben persze mégis -, majd megkeresi a nála kissé linkebb húgát, hogy egy kicsit kioktassa, hogy tartson egy kis rendet a sátorban meg egyáltalán, aztán barátaival kezd beszélgetni, akikkel persze politizálnak is. Majd dörrenéseket hallanak, amiket nem tudnak mire vélni, pár velük lévő arab srác, akik eddig azért aggódtak, nehogy muszlim szélsőségesek műve legyen az oslói robbantás, közlik velük, hogy ezek puskalövések, mert ők hallottak már ilyet élesben. Aztán sikító fiatalok rohannak el mellettük, azt kiabálva, hogy mindenki fusson.

És a bevezető pár perc után innen gyakorlatilag percre, akár másodpercre pontosan azt látjuk és éljük meg, amit azok a gyerekek a szigeten. Először a bizonytalanságot, a kételyt és a hitetlenkedést és a rémhíreket – az elkövető, akinek a film nem teszi meg a szívességet, hogy nevén nevezze, így mi sem fogjuk ezt megtenni, saját maga által gyártott rendőrruhát viselt, így sokan azt hitték, rendőrök vadásznak rájuk. Majd jön a páni félelem, a folytonos menekülés, a rettegés és a rettentő kényszerhelyzet: mi jobb, folyton mozgásban lenni, elbújni, akár a legkisebb lyukba is, vagy kiúszni a jéghideg fjordba, hátha felveszi őket egy hajó. Már ha jön értük bárki is, hogy segítsen. És Kaja esetében még ott van a húga, akit meg kell keresnie.

Erik Poppe (A király választása, Hawaii, Oslo) azzal, hogy mindezt valós időben, csupán egyetlen menekülő fiatal szemszögéből ábrázolja – és ezt technikai bravúrral egyetlen hosszú snittben, vágás nélkül teszi meg -, vállalja, hogy nem mutat meg mindent. És ez jó, ezért elviselhető a film, mert nem a mészárlást mutatja, még akkor is, ha látunk sebesülteket és halottakat. Ha nem így lenne, elviselhetetlen lenne, hiszen tudjuk, sokan könyörögtek neki hiába az életükért, sokan tettették magukat hiába halottaknak, és azt is, hogy a gyilkos direkt olyan lőszert használt, ami a lehető legnagyobb pusztítást és roncsolást végzi az emberi testben. De ez így is kemény anyag, a sokk, a dermesztő rémület a fiatal arcokon, a kétségbeesés, amiről azt hisszük, hogy egy jóléti társadalomban sosem kell átélni. Mert ugyan a film erre csak egy zárómondatot szán, de a norvég rendőrség egyszerűen nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel időben közbeléphetett volna – mert nem feltételezték, hogy ez náluk is megtörténhet.      

Az Utoya, július 22. megtévesztően egyszerű - vagy megtévesztően bonyolult film. A valós időben felvett történet azt persze garantálja is, hogy nem lehet sokfelé elkalandozni, nem lehet több karakterrel foglalkozni, csak a lánnyal, aki nem csak a saját életét mentené, de a testvérét is, és akikkel menekülés közben találkozik. Akik között van, aki magára sem tud vigyázni, van, aki sérült, van, aki önző és van, aki nem tudja magát meghazudtolni, mint a srác, aki a legrosszabb helyzetben is poénkodik, majd röhög a saját viccén. És ez a kép nem véletlenszerűen áll össze, elképesztő mennyiségű kutatás, rengeteg visszaemlékezés áll mögötte, és egy pár másodpercre bevillanó jelenetben, elsuhanó alakban is hihetetlen munka és erőfeszítés van. A készítők még arra is figyeltek, hogy pontosan ugyanolyan puskából pontosan ugyanolyan lőszerrel pontosan annyi lövést adjanak le (a levegőbe) – mint ahányat az eszement támadó lőtt ki – akit legfeljebb homályos sziluettként látunk – és persze arra is ügyeltek, hogy a fiatal színészeket és statisztákat ne viselje meg az, amit el kell játszaniuk. És arra is figyeltek, hogy minket, nézőket se viseljen meg.

Értékelés: 9/10