Együtt lóg néhány deszkás csaj, akik befogadnak egy szürke egérke külvárosi lányt is, nagyjából ennyi a sztori, a többi a hangulat. A nagyon menő hangulat, a zene, a képek és persze az arcok.
Valahol, valamikor régen eldőlt, hogy a gördeszkázás menő, még akkor, amikor ez csak egy volt a sok szubkultúra közül, és a menőségre nem telepedett rá egy óriási marketing mechanizmus, és ez így is maradt. Azóta persze ezernyi márka, rendezvény és miegyéb tapadt rá a dologra, de ők sem tudták elvenni a deszkázás menőségét, és ezért hord ma már minden műmájer – engem is beleértve – VANS baseball sapkát, Volcom pólóval és Etnies cipővel, hozzá pedig Emerica gatyóval, amihez már maga a deszka sem kell. És ha valaki tényleg fel tud menni egy félcsövön, az már a menőnél is menőbb, és ez történetesen az egyik utolsó olyan terület, ahol a menőség nem pénz kérdése. De akkor miért nem készül egy csomó deszkás film, ha ez ilyen cool dolog?
Mert a deszkások maguk csinálják a saját kis filmjeiket, mindent filmeznek, és rögtön felpakolnak a netre, ami frissebb, eredetibb, mint bármi, amivel Hollywood elő tud rukkolni. Annak idején Larry Clark csinált egy valóban hiteles és izgalmas filmet róluk Kölykök (1995) címen, most pedig, amolyan kivételként Crystal Moselle (A mi falkánk), és mivel ő rendezőnő, logikusan deszkás lányokról forgatott. Akik egyébként, bár nem a saját nevükön játszanak, több tízezres instagramos rajongótáborral rendelkező, valódi gördeszkasztárok. A Skate Kitchen hősnője egy átlagos, külvárosi tinilány, Camille (Rachelle Vinberg), aki elsősorban abban különbözik társaitól, hogy szeret deszkázni. Csakhogy Long Islanden, ahol él, nem deszkázik senki, pláne nem a lányok. Aztán az Instagramon talál pár menő New York-i deszkás csajt, odacsapódik hozzájuk, azok pedig hamar befogadják. Mert jó fejek.
Általában nem szeretem, ha egy filmnek nincs története, vagy egy pár percre elegendő sztorit nyújtanak ki másfél órára, mert az vagy átverés, vagy öncélú művészkedés. És most mégsem zavart, hogy másfél mondatban össze lehet foglalni a történéseket, amiben szerepel az anyuka, akivel Camille nehezen jön ki, és a srác (Jaden Smith), aki tetszik neki. A többi deszkázás, lógás a barátnőkkel, lazulás New York utcáin vagy valamilyen parkban. És persze kissé hamisan cseng, hogy a pár nap óta ismert havercsajok fontosabbá válnak, mint a család, de gyanítom, hogy sok tini van így ezzel, legalábbis egy adott időszakban, aztán majd felnőnek. És ahhoz tehetség kell, hogy ezt el tudja valaki adni azoknak, akiknek elvileg semmi köze mindehhez, Crystal Moselle pedig tehetséges, ehhez kétség sem férhet.
És innentől a kritikusnak nincs semmi dolga, csak megállapítani, hogy a képek, a zene, az arcok és a város tökéletesen passzolnak egymáshoz, hogy ez valahogy iszonyú menő, és nem azért, mert ilyen vagy olyan címke van rajta, és mert a lányok képesek ilyen vagy olyan pózba vágni magukat, hanem csak menők.
Értékelés: 8/10
