Van olyan, hogy az adott film vagy éppen sorozat témája számomra nem különösebben izgalmas, sőt, érdektelen, viszont maga a műsor olyan jól van összerakva és olyan színészek játszanak benne, hogy minden perce izgalmassá válik, akár a téma ellenére is. Ilyen volt a James Mangold rendezte Az aszfalt királyai is – nem izgat különösebben az autóversenyzés, mégis remek kaland volt a film -, és, hogy egy teljesen más témához húzzunk, ilyen a női egyenjogúságért folytatott mozgalom története is a Mrs. Americában.

És rögtön pontosítsunk is, hiszen az HBO most indult sorozata a női egyenjogúságért folytatott mozgalom ellen indított mozgalom története, amelynek teljesen bizarr, mégis logikus módon egy nő volt a vezéralakja. Azért logikus módon, mert ha egy férfi ellenzi a női egyenjogúságot, azt kapásból el lehet hessegetni, hogy egy hímsoviniszta bunkó, de ha egy nő teszi ugyanazt, ráadásul átgondolt, hatékony stratégia, no és egy rakás hímsoviniszta bunkó áll mögötte, az már más helyzet, nem igaz? 1971-ben járunk, a polgárjogi mozgalmak aranykorukat élik, a kongresszus Washingtonban beiktatja az  ún. Equal Rights Amendmentet, azaz a nemtől függetlenül egyenlő jogokat biztosító alkotmánymódosítást, és a feministák ünnepelnek. Csakhogy a módosítás akkor lép érvénybe, ha az egyes államok többsége megszavazza, amire összesen hét év van, így ez csak apró részletkérdésnek tűnik, ám ekkor lép színre Phyllis Schlafly (Cate Blanchett).

Az Illinois állambeli, előkelő és mélyen konzervatív Schlafly régóta ápolgatta politikai ambícióit, többször is indult a szenátori posztért, szakterülete a fegyverkezési verseny volt, amiről messze többet tudott, mint az illetékes politikusok, ám ebben a kérdésben sosem vették komolyan. Egyedül akkor figyeltek fel rá, és akkor tartották értékesnek a véleményét, amikor a női egyenjogúság kérdése került szóba, ami viszont őt nem izgatta különösebben. Ám hamar rájött, hogy ezt a platformot meglovagolva igazi véleményvezér lehet, egy influenszer majd’ ötven évvel a kifejezés feltalálása előtt, és nekilát, hogy először ismeretségi körében, majd szélesebb rétegekben támogatókat és aktivistákat toborozzon, akikkel megakadályozhatja az alkotmánymódosítás helyi ratifikálását. Érvelése egyszerű, és persze hamis: a ratifikálás szétveri az amerikai családot, a lányokat is behívják majd katonának, nem lesz külön női WC, és jönnek az oroszok, ha megszavazzák. Sikeres és hatékony akcióinak híre megy, és egy valóban alulról építkező, minden helyzethez gyorsan alkalmazkodó, országos mozgalom jön létre, és egyre több államban győzedelmeskednek.

Nem spoilerezünk, de az alkotmánymódosítás a mai napig nem lépett érvénybe. Persze ott van az érem másik oldala, a női egyenjogúságért folytatott mozgalom, vagy nevezzük őket az egyszerűség kedvéért feministáknak. Őket egyrészt teljesen felkészületlenül és a megfelelő stratégia nélkül érte a támadás más nők részéről, másrészt megannyi különböző cél és eszköz lebegett a szemük előtt. Volt, aki saját karrierjét építette, volt, aki számára az abortusztilalom eltörlése volt a legfőbb cél, volt, aki pragmatikusan, lépésről lépésre akart haladni, és volt, aki mindezt összekötötte a faji egyenjogúsággal, és persze volt, akinek folyton változott a véleménye. Megosztottságuk a jobboldal malmára hajtotta a vizet, miközben ellenfeleik jóval egységesebb képet mutattak, igaz, a harcias retorika a szélsőségesek számára is hamar vonzóvá vált. És már három bekezdést is írtunk a valóban összetett témáról, miközben magáról a műsorról érdemben még szinte semmit sem.

Az Emmy-díjas Dahvi Waller nevével fémjelzett, kilenc részes sorozat gyakorlatilag minden részletében remekel, kezdve a korhűségtől az izgalmas történetig, ami pont attól válik izgalmassá, hogy egy kívülálló számára is élvezhetővé és érthetővé tették a megannyi mellékszálon zajló, számos összetett politikai csatározást és cselszövést. És izgalmassá tették a karaktereket, még azokat is, akikkel a széria készítői nyilván nem tudnak ideológiailag azonosulni. Ilyen elsősorban maga Phyllis Schlafly, egy intelligens, művelt és megnyerő nő, remek stratéga, cseppet sem alábecsülni való ellenfél, aki, miközben azért harcol, hogy ne ismerjék el a nők általános jogait, nőként megannyi megaláztatást kénytelen maga is elviselni, és itt jön be a kétszeres Oscar-díjas Cate Blanchett elképesztő játéka. Ő speciel nyilván akkor is elképesztő, ha rántottát eszik a forgatás előtt, olyan jó és olyan masszív a kisugárzása, és ez a szerep egyrészt irtózatosan fekszik neki, másrészt az is fekszik neki, hogy ezúttal nem egyértelműen pozitív karaktert kapott.

Blanchett mellett nehéz labdába rúgni, de a másik oldalon is remek alakítások vannak, és helyhiány miatt csak Rose Byrne-t említjük meg Gloria Steinemként, aki a feminista mozgalom csinos arca volt, ám nagyon is határozott céljai voltak, miközben igyekezett őket úgy elérni, hogy azokkal mindenki jól járjon. A Mrs. America nyilvánvalóan elsősorban Phyllis Schlafly alakjával és egy újfajta konzervatív populizmus megjelenésével foglalkozik, nyilvánvalóan modern áthallásokkal – Phyllis követői akár Donald Trump szavazói is lehetnének -, de széles és árnyalt képet ad mindegyik oldalról és azokról a férfiakról is, akik élvezettel figyelték a „cicaharcot”, tudván, hogy az egésznek ők a végső haszonélvezői. Ehhez persze jön még a zene, és a 70-es évek elejéről aztán lehet jó filmzenét válogatni, jönnek a fantasztikus ruhák, kellékek és dizájn, és valahogy minden összejött itt. Még akkor is, ha az embert alapjáraton nem érdekli különösebben a távoli Amerika egy 50 évvel ezelőtt lezajlott, apróbb politikai csatározása.

Értékelés: 8/10