Rendezőként Luc Besson oda és vissza van a kemény nőkért, akik férfiak tucatjával képesek leszámolni fél perc alatt, mint új filmje, az Anna főhőse, vagy akik valamilyen módon hatással voltak a világtörténelemre. Összeszedtük ezeket a lányokat!
Nikita (1990)
Luc Besson legújabb filmje, az Anna tulajdonképpen a majd’ 30 évvel ezelőtti Nikita remake-je, ugyanaz az alaphelyzet, ugyanaz a „pályafutás”, hasonló a karakter. Az itteni Nikitát is egy kábítószeres banda tagjaként fogják el, és egy titkosügynök (Tchéky Karyo) választás elé állítja a lányt: vállalja a halálbüntetést vagy profi bérgyilkosként tovább élhet. Csakhogy a lány ki akar lépni, normális életet akar, és ehhez talál egy normális srácot is, de a múltja utoléri, nyilván. A korábban ismeretlen Anne Parillaud, aki persze Besson csaja lett, majd hamar el is tűnt, nagy boci szemeivel, hosszú vékony lábaival tökéletes a szerepre – mert ki gondolná róla, hogy halálosan veszélyes. És a filmnek van egy másik remake-je is, az Utánunk a tűzözön (1996) Geena Davisszel, amúgy ez sem rossz darab.
Leon, a profi (1994)
Igen, tudom, Jean Reno a címszereplő, de ez valójában az ismeretlenségből a szereppel egy pillanat alatt kitörő Natalie Portman filmje, aki úgy játssza el a félénk árvából bosszúszomjas gyilkossá váló kislányt, hogy le a kalappal. Nem véletlenül vált Mathilda a filmtörténet egyik leginkább ikonikus alakjává – szerintem még azok is ismerik ezt az arcot és frizurát, akik soha nem látták a filmet. Azt még halkan teszem hozzá, hogy Gary Oldman is zseniális, de ő mikor nem az. Besson egyébként készült a folytatásra, aminek meg is írta a forgatókönyvét, de azt némi módosítással végül a Colombianához (2011) használta fel, mert nála semmi sem megy veszendőbe.
Az ötödik elem (1997)
Vicces, hogy a Leon, a profi csakis azért készülhetett el, mert Bessonnak várnia kellett a rendkívül felkapott Bruce Willisre, hogy végre megkezdhessék a forgatást, de megérte a várakozás, akkor is, ha a filmet nem ő, hanem Milla Jovovich viszi Leelooként. Merthogy ő maga a címbéli ötödik elem, aki megmentheti a világot, amikor a gonosz a minden ötezredik évben feltáruló dimenziókapun felbukkanna. A répavörös hajú, vékonyka, gyolcsszalagokba öltöztetett figurában az a fantasztikus, hogy tényleg nem evilági, ahogy a film csodája is az, hogy valóban sikerült létrehozni egy egyszerre valószínűtlen, nevetséges, mégis elkápráztató világot, amire Besson a folytatásban már nem volt képes, de erről majd később.
Jeanne d'Arc - Az Orléans-i szűz (1999)
Azt már mondanunk sem kell, hogy Az ötödik elem forgatása alatt Besson összejött Milla Jovovich-csal, és persze újra vele akart dolgozni, amihez egy iszonyú ambiciózus filmet rakott össze. Merthogy Jeanne d’Arc alakja a francia nemzettudat egyik legfontosabb építőeleme, a gaz angolokat megfutamító, az országot talán először egyesítő fiatal lány alakja magasztos történet, még akkor is, ha pont honfitársai küldték a máglyára. Az apródfrizurás, páncélban, lóháton harcoló Milla valóban nagyszerű látvány, és fogságba vetéséig a film tényleg lendületes, izgalmas, de utána jócskán leül, a helyzetben rejlő igazi drámát már kevésbé sikerül megidézni. Cserében olyan színészeket kapunk apróbb szerepekben is, mint John Malkovich, Vincent Cassel és a jó öreg Tchéky Karyo.
Adéle és a múmiák rejtélye (2010)
A Jeanne d’Arc után Besson évekig csak gyerekfilmeket rendezett, és az Adéle-lal tért vissza, kissé felemás módon. 1912-t írunk. Adéle Blanc-Sec, a rettenthetetlen ifjú riporter ég a tettvágytól. Ha a helyzet úgy kívánja, akár Egyiptomig is elhajózik, hogy különféle méretű és formájú múmiákkal mérje össze erejét, miközben Párizs polgárait egy 136 millió éves repülőgyík tartja rettegésben. És a film egy furcsa kavalkád lett, túl sok szöveggel és túl kevés akcióval, különösen ahhoz képest, mennyit költöttek díszletekre, kosztümökre. A rendező a hangnemet sem találta el, túl sok a bohóckodás, jópofizás, hősnőnk pedig túl arrogáns és lekezelő ahhoz, hogy igazán megszeressük, pedig Louise Bourgoinban azért volt némi potenciál!
The Lady (2011)
És íme, egy Luc Besson rendezés, amelyet témája miatt a magyar forgalmazók nem tartottak érdemesnek a forgalmazásra. És meglehet, a tömegek valóban nem lettek volna kíváncsiak Aung San Suu Kyi történetére, lévén, hogy a legtöbben azt sem tudják, ki ő. Mi tudjuk: ő volt a burmai demokratikus ellenzék hosszú időre bebörtönzött élharcosa, aki később Béke Nobel-díjat kapott, majd később ő lett a ma már Mianmar néven futó ország vezetője. Azt már Besson sem tudhatta, hogy napjainkra maga Aung San is lábbal tiporja az emberi jogokat és bűnrészes a rohingyák ellen elkövetett emberiességi bűnökben, de ez egy másik történet. A filmbeli történet hősnőnk politikai karrierjének elejét és egy brit íróval kötött házasságát mutatja be, az Aung Sant játszó Michelle Yeoh pedig most is fantasztikus.
Lucy (2014)
Különös tény, hogy Besson „új keletű” rendezései közül egyedül a Lucy lett igazán sikeres, részben persze a címszerepet játszó Scarlett Johanssonnak köszönhetően, de azért is, mert Besson itt az egyszerűségre törekedett, nem művészkedett, nem veszett el a részletekben, hanem következetesen végigvitte az alapötletet. Ami megint csak egy rossz társaságba keveredett, de második esélyt kapó lányról szól, de az esélyt most nem egy titkos szervezet, hanem egy szintetikus szuperdrog adja. Ami véletlenül nagy mennyiségben kerül hősnőnk szervezetébe, amitől ő nem csak elképesztően intelligens, gyors és erős lesz, de a lét értelmének kérdését is keresni kezdi. Attól ne féljünk, hogy túl mélyre megy a filozófia, de jót tesz a filmnek, hogy kap némi mélységet is a sok akció mellé, Johansson pedig kemény, mint a kád széle.
Valerian és az ezer bolygó városa (2017)
Nos, ez volna Az ötödik elem sokáig halogatott folytatása, ami nem elsősorban a történetre, hanem az annak helyt adó világra értendő, amit Besson az évek során kitalált lényekkel, fajokkal és egyebekkel népesített teli. Nem mellesleg képregény-feldolgozásról van szó egyben, amelynek hőse a mindig kanos Valerian és a sokkal vagányabb Laureline a kormány különleges ügynökei, és küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, és bár láttam a filmet, Besson annyira elveszett az apró, tényleg látványos részletekben, hogy alig emlékszem valamire, azt leszámítva, hogy a Valeriant játszó Dane DeHaan iszonyú idegesítő volt, míg a rendszerint idegesítő Cara Delevingne itt egészen szerethetőnek bizonyult – nagyjából ez is volt a dolga. Sajnos van rá esély, hogy a jókorát bukó Valerian lassan magával húzza Besson cégét, az EuropaCorpot is - ha új filmje, az Anna nem teljesít jól.
