Barbarella (1968)

Mondunk egy merészet: az 1968-as Barbarella mindössze két dolognak köszönheti, hogy szinte azonnal kultuszfilmmé és hivatkozási ponttá vált: a feltupírozott hajó, bőr miniruhás Jane Fondáról készült remek promóciós képeknek, és annak, hogy a története alapján akár pornófilm is lehetett volna. Gondoljunk csak bele, a főgonosza egy olyan fegyvert használ,  amely tömeges orgazmussal gyilkol, az ellenállás vezetőjét Dildanónak hívják, hősnője, Barbarella a szexualitását használva hoz békét és győzi le a gonoszt intergalaktikus utazása során. A Jean-Claude Forest képregényéből készült, Roger Vadim rendezte Barbarella ráérzett a hippi korszak alapvető témáira – szex és viágbéke –, és olyan neveket húzott be, mint a világhírű pantomimes Marcel Marceau, így a művészfilmes közönség is rögtön elfogadta – de ez nem jelenti azt, hogy maga a film jó lenne. Viszont készül belőle egy új feldolgozás Sydney Sweeneyvel a címszerepben, talán majd az többet tud, mint az eredeti.

A kukorica gyermekei (1984)

A Stephen King 1977-es novellájából átdolgozott film egy elszigetelt nebraskai városban játszódik, amelyet egy gyerekek által irányított szekta ural, akik legfőbb célja, hogy a város kukoricatermése mindig bőséges legyen. Ehhez azonban fel kell áldozniuk az összes felnőttet, ami nyilván rossz hír Vickinek (Linda Hamilton) és Burtnek (Peter Horton), amikor kénytelenek megállni a városban egy halott kisgyerek miatt.

A filmhez megdöbbentő módon 10(!) folytatás és remake készült

– igaz, a legtöbbet csak DVD-n adták ki –, tehát valami biztos van benne, de kérdés, hogy mi. Nyilván számít az alapanyag, az eredeti King-mű, amelyet annak idején maga az író próbált meg adaptálni a filmvászonra, de a szerző hangulatos, karakterközpontú forgatókönyvét, amely a gyerekek lázadását is részletesen mutatta be, félredobták George Goldsmith nevetséges, vérben tocsogó, lebutított verziója kedvéért. Ami mai szemmel nézve rém gyenge, kiszámítható és már-már együgyű – viszont valami rejtélyes oknál fogva a popkultúra szerves részévé vált az évek során.

Dűne (1984)

Egy kultuszrendező és egy kultuszmű találkozása nyilván egy kultuszfilmet eredményez, nem igaz? Igaz is meg nem is. A David Lynch rendezte 1984-es Dűne nem lett olyan, amilyen lehetett volna, nem tudta igazán életre kelteni Frank Herbert ikonikus sci-fi regényét, aminek számos oka volt. Talán nem az addig csak két, szerény költségvetésű művészfilmet készítő Lynch volt a legalkalmasabb a feladatra, már csak ennek nagyságrendje miatt is, illetve nyilván nem voltak meg a technikai feltételek. Az sem segített, hogy a megfilmesítés jogát megvásároló, és egy trilógiában gondolkodó szuperproducer, Dino de Laurentiis, aki Rafaella nevű lányát is bevonta a munkába,

mindenbe beleszólt, mindent átíratott, kihúzatott, és ellehetetlenítette a rendező munkáját.

Roger Ebert kritikus a premier után ezt írta a filmről: „Ez a film egy igazi káosz, egy érthetetlen, csúnya, strukturálatlan, értelmetlen kirándulás minden idők egyik legzavarosabb forgatókönyvének homályos zegzugaiba", ami talán kissé túlzás, mert még így is rengetegen szeretik a filmet, de tény, hogy messze, messze alulmúlt minden elvárást.

Howard, a kacsa (1986)

A film, amely a szivart pöfékelő, sörivó kacsa történetét meséli el, aki egy más világból valami módon Clevelandbe csöppent, és aki beleszeret egy rockénekesnőbe (Lea Thompson) és kemény csatát vív a gonosz Sötét Urasággal, nálunk nem különösebben ismert, talán moziban sem ment, de Amerikában amolyan kultuszjelenség – a kérdés az, hogy miért? A válasz egyszerű: Willard Huyck egy rendkívül népszerű Marvel-képregényből készítette el a filmet, a gyártó pedig George Lucas cége, a Lucasfilm volt. Maga Huyck egyébként eredetileg animációs filmben gondolkodott, de Lucas ragaszkodott az élőszereplős filmhez,

így egy törpét öltöztettek be kacsának, aki aztán egy nővel szexel,

ami kimeríti a bestialitás fogalmát, de a bajok messzebbre mentek. A filmet ugyanis elsősorban gyerekeknek is fiatal tiniknek készítették, az obszcén karakter pedig egyszerűen nem felelt meg ennek az elképzelésnek, a 12-es korhatárkarikára lebutítva viszont pont a lényeg veszett el. Bukott is a film rendesen, de mégis kialakult körülötte egy lelkes rajongótábor, és elég beszédes, hogy amikor Howard felbukkant A galaxis őrzőiben (2014) a Gyűjtő gyűjteményének részeként, a rajongók odavoltak és vissza!  

Országúti diszkó (1989)

Tény, hogy "illik" szeretni ezt a történetét és kivitelezését illetően alapvetően gyenge B-filmnek tekinthető munkát, elsősorban azért, mert rengetegen szeretik  Patrick Swayze-t, a film pedig a színész  virágkorában készült. Akkoriban mindent imádtak a népek, amit Swayze csinált, ennek a filmnek is külön problémát okozott, hogy a forgatás során távol tartsák a begőzölt rajongókat – de ez nem jelenti azt, hogy jó lenne. A jó hír viszont az, hogy az Országúti diszkó

abba a ritka kategóriába esik, amit úgy szokás hívni, hogy "olyan rossz, hogy már jó",

más néven attól még, hogy gagyi, abszolút nézhető, különösen akkor, ha sikerül meggyőznünk magunkat arról, hogy direkt gagyi, és az alkotók kikacsintanak ránk – ami persze nem igaz. Merthogy maga a cselekmény szimpla marhaság, a színészi alakítások csapnivalóak – legfeljebb Sam Elliott játéka élvezhető, de főleg azért, mert ő mindig Sam Eliottot alakítja – Swayze pedig láthatóan csak egy dologra koncentrált, hogy az XS-es pólók rendesen feszüljenek a felsőtestén, de amint lehetett, félmeztelen üzemmódra váltott. Nem csoda, hogy a film szerény sikert ért el a mozipénztáraknál – mindössze 30 millió dolláros bevételt ért el a 15 millió dolláros költségvetéssel szemben –, de az évtizedek során kultikussá vált, és a néhai színész rajongói körében Swayze legkedveltebb szerepei közé tartozik.

Testvérbosszú (1999)

A kidobóemberből filmessé avanzsált Troy Duffy forgatókönyve annyira tarantinós volt (időrend megkavarása, életszagú párbeszédek, rengeteg erőszak és vér stb.), hogy a Miramax feje, Harvey Weinstein azonnal lecsapott rá. Duffyról azonban kiderült, hogy nem tud alkalmazkodni a hollywoodi játékszabályokhoz, és végül csak egy kisebb céggel, fillérekből tudta elkészíteni a filmet négy hosszú év alatt. A sztori szerint a MacManus ikertestvérek (Norman Reedus és Sean Patrick Flanery) összetűzésbe keverednek a fél Bostont rettegésben tartó orosz maffiával, és ennek eredményeként pár gengszter holtan marad a helyszínen. A rendőrség szemet huny az eset fölött, sőt, az egyik nyomozó (Willem Dafoe) egész furcsa viszonyt alakít ki a srácokkal.

Dafoe egy olyan különös zsarufigura, aki táncra perdül a véres hullákkal teleszórt tetthely közepén,

és karmesterként vezényelve képzeli maga elé, hogyan zajlott az egyik lövöldözés. Aminek persze megvan a maga hangulata, ahogy a Reedus-Flanery páros is hatásos, de a történet úgy, ahogy van, egy modoros marhaság.

Equilibrium - Gyilkos nyugalom (2002)

A Mátrix óriási sikere egy rakás hasonló, szintén egy-egy futurisztikus disztópikus társadalomban játszódó filmet eredményezett, ahol a főhős hosszú évek agymosása után ébred öntudatra, hogy megdöntse az elnyomó rendszert. Az Equilibrium is pont ilyen: Christian Bale egy végrehajtó, aki egy olyan kormánynak dolgozik, amely betiltotta az érzelmeket. Csakhogy „elgurul a gyógyszere”, ami addig elnyomta az érzéseit. Bár maga a sztori tök átlagos és kiszámítható, az alkotás fontos elemmel gazdagította az akciófilm műfaját.

Ami persze színtiszta marhaság, de nagyon menőn néz ki. Ez adta el annak idején a filmet, meg persze Christian Bale, aki ugyan élete talán legrosszabb alakítását nyújtja, csakhogy ő olyan kaliberű színész, aki akkor is jó, ha rossz.

Nevetséges Napóleon (2004)

Napoleon Dynamite (Jon Heder) egy Preston nevű kisvárosban él, és egy igazi lúzer, nála pechesebb és szerencsétlenebb nyomoronc nem létezik. Bátyja, Kip sem különb nála, aki a hiú nagybácsikájukkal együtt mindenféle vacakokkal üzletel. Azonban minden megváltozik, amikor hősünk úgy dönt, segít egy mexikói cserediáknak megnyerni a diákigazgató-választást. Ahogy azt egy kollégánk megfogalmazta, itt

„nyavalyás figurák abszurd, sehová nem tartó töketlenkedését nézhetjük másfél órán át, és miközben fogjuk a fejünket, valahogy mégis a szívünkhöz nőnek".

Mert tény, hogy a film szinte semmiről nem szól, története alig van – a cselekmény a Napoleont alakító Jon Heder életének valós epizódjait tűzte laza láncolatra –, viszont sikerült jól megragadnia a korszellemet. Utólag nézve azonban a masszív kultstátusz mögött egy rosszul öregedő semmiség lapul, amiből mára mindössze annyi maradt, hogy farsangkor sokan szeretnek még most is Napoleon Dynamite-nak és Pedrónak öltözni.