A francia rendező, Pascal Laugier angol nyelvű munkájában bőven kimaxol mindent, amit egy horrorfilmben ki lehet maxolni, de leginkább abban leli örömét, hogy hősnőit kínozza.
Hogy miről szól a horror műfaja? Hogy kibeszéljük, megmutassuk, és ezáltal legyőzzük legbelsőbb félelmeinket? Egy fenét! Hogy a sok ijedezéstől feltöltődjünk adrenalinnal? Egy túrót! A horrorfilmek arról szólnak, hogy valakik fiatal lányokat bántalmaznak, üldöznek, ijesztenek halálra, kínoznak meg és tesznek magukévá – és persze azokkal is elbánnak, akik ezt megakadályoznák, de ez már szinte mellékes. Erre van igény már régóta. A leggonoszabb horrorok pedig teszik mindezt gyereklányokkal, és néha már nem is kell ehhez igazi történet, csak valamiféle ürügyként felvázolt sztorikezdemény és egy kis trükközés azzal, hogy mi a valóság és mi a képzelet, mert azzal jól be lehet kavarni és nem kell külön megmagyarázni.
A Ghost Land - A rettegés háza egy szemét film, ráadásul nagyon hatásosan szemét, a francia Pascal Laugier rendező (Mártírok) pedig nagyon ügyes. Nem jó rendező, hanem ügyes, azért ez fontos különbség, ahogy a film sem jó. Csak ügyes, amit viszont aligha vitathatunk el tőle. Például sikerül többször is alaposan megvezetnie a nézőit, ami ebben a lassan simára koptatott, ezer klisével felhígított műfajban komoly fegyvertény. Mert ugye onnantól kezdve, hogy egy egyedülálló édesanya megörökli nagynénje ijesztő régi játékokkal, furcsa régiségekkel és kitömött állatokkal teli vidéki házát, és két, egymással örökké veszekedő tinilányával beköltözik oda, nem mindez az, aminek látszik.
A családra már az első éjszaka rátör két idegen, egy szellemi fogyatékos, szadista hústorony és egy Marilyn Manson imitátor. Az anya bátorságának köszönhetően mindhárman túlélik a brutális támadást, majd ugrunk az időben. Az egyik lány (Crystal Reed - Teen Wolf - Farkasbőrben), akinek korábban is H. P. Lovecraft volt a kedvence, sikeres horroríró lesz a távoli nagyvárosban, szerető család veszi körül, ám egy este megszólal a telefon, és hisztérikus testvére könyörög neki, hogy jöjjön vissza, mert valami van a házban. Valami félelmetes. És hazatérve hősnőnk egy kiegyensúlyozott, vidám anyát és egy idegroncs testvért talál, aki gyakran a pincébe zárja magát, és arról beszél, hogy visszajöttek értük. Hamarosan az is kiderül, hogy kik, mert elég hülyén venné ki magát egy horrorfilmben, ha kiderülne, hogy csak képzelték a veszélyt.
A veszély oly valós, hogy a játékidő zöme akár gyilokpornónak is elmenne, ha több vér folyik, de a halálos áldozatok száma meglepően alacsony, mert itt a fizikai és lelki gyötrelem a fontos. Amit egyre nehezebb nézni, ahogy a lányok egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülnek, és hát erről szól ez a műfaj. És mindezt Laugier rendkívül hatásosan vezényli le, a félelem tényleg zsigeri néha, de gyakran kilóg a véres, szétcincált lóláb. Sok a logikai bukfenc, néha bántóan rosszak a párbeszédek – ez csak a rendező második angolul készített munkája -, a túlságosan is groteszk támadókról semmit sem tudunk meg, amit mégis, az ellentmond annak, amit látunk, és kapunk egy teljesen öncélú irodalmi szálat is.
És a film abban azért különleges, hogy az itt szereplő lányokat nem csak a történet szerint érték traumák, 70 öltéssel kellett összevarrni a fiatal Verát játszó Taylor Hickson arcát, miután rendezője parancsára egyre nagyobb lendülettel esett neki egy IGAZI üvegajtónak – előtte pedig szegény rákérdezett, hogy ez biztonságos-e. Átzuhant az ajtón, az üveg szétvágta az arcát, amin az öltések és az azt követő lézeres majd szilikonos beavatkozás ellenére is örökre meg fog látszódni a sérülés. Az ilyesmit kaszkadőrre szokták bízni és biztonsági üveget használnak ott, ahol figyelnek az ilyesmire. Hickson perel is ezerrel, reméljük sikerrel.
Értékelés: 6/10
