Olyan provokatívra sikeredett az 1933-as Baby Face, hogy az akkori nagy stúdiók inkább önként megalkottak egy szigorú szabályrendszert, nehogy az amerikai kormány büntesse meg őket egy új törvénnyel.
John Wayne-ről mindenkinek azonnal az '50-es és a '60-as években forgatott, grandiózus westernek és a háborús filmek jutnak először eszébe – pedig az 1979-ben elhunyt sztárnak valójában már a '30-as években beindult a hollywoodi karrierje (sőt, már a '20-as években is voltak kisebb filmszerepei). Időnként a puskaporos hangulatú szuperprodukciók mellett más műfajokba is belekóstolt. Az egyik ilyen kitérője volt a Baby Face című, 1933-as dráma (Magyarországon Egy asszony útjaként ismert), amely annyira felháborította a közvéleményt és a filmes szakmát, hogy Hollywoodban emiatt kellett cenzúrát bevezetni.
A filmben Barbara Stanwyck alakította Lily Powers, a fiatal csaposnőt, akinek egy nap elege lesz abból, hogy a férfiak egész életében csak kihasználják őt. Elhatározza, hogy megfordítja a dolgot: ha a férfiak megtehetik, akkor ő is megcsinálhatja azt, hogy a külsejét kihasználva azt csábítson el majd dobjon ki bűntudat nélkül, akit csak akar. Ennek fényében Lily magába is bolondítja annak a banknak gazdag férfi dolgozóit, akik ugyanabban az épületben laknak, ahol az ő kocsmája üzemel.
A fiatal John Wayne Jimmy McCoy-t, az ominózus bank alacsony beosztású vezetőjét alakította a filmben. Jimmy egy rövid időre Lily szeretője lesz, és még állást is szerez a bankban a szerelmének, ám később a nő elhagyja őt egy magasabb beosztású férfi miatt. Az egyik pikáns jelenetben Jimmy arról panaszkodik Lilynek, hogy már nem találkoznak annyit, mint régen, mit sem sejtve arról, hogy a nő egy ideje már egy másik banki alkalmazottal tölti az éjszakáit. Lily erre azt válaszolja, hogy olyan keményen dolgozik minden nap a bankban, hogy korán kell kelnie és lefeküdnie, ezért hűlt ki olyan hirtelen a viszonyuk.
Annak idején a Baby Face alkotói azt tűzték ki célul, hogy a pikáns munkahelyi viszonyok bemutatásával felcsigázzák és provokálják az embereket.
A film ma már klasszikusnak számít, de a maga idejében tabudöntögető, felforgató alkotásnak számított, ami kendőzetlen őszinteséggel beszélt a szexről, és különösen a női szexualitásról,
tevékenyen hozzájárulva ahhoz, hogy a Motion Picture Association (az az amerikai hatóság, amelynek a kilapított földgömbre emlékeztető logója a mai napig feltűnik a zöld háttér előtt a filmek előzetesének elején) egy szigorú szabályozási rendszert dolgozzon ki.
Ez lett Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye, a Hays Code, azaz Hays-szabályzat, ami Will H. Hays után kapta a nevét, aki már 1927-ben javaslatot tett egy ilyen kiskáté elfogadására, de végül csak 1934-től kezdték szigorúan venni a szabályozást. Az Egyesült Államokban ugyanis a katolikus csoportok kampányt indítottak a szerintük tiltott és erkölcstelen viselkedés filmen való ábrázolása ellen, a stúdiók pedig aggódni kezdtek, hogy a szövetségi kormány esetleg valamiféle jogszabállyal fogja őket korlátozni, ezért inkább a stúdióvezetők összefogtak, és saját kezűleg léptettek életbe egy szigorú, ultrakonzervatív szabályozást.
Ennek értelmében tilos volt egyebek között az istenkáromló káromkodás, de nem lehetett ábrázolni (még árnyképként sem!) a szexuális perverziókat, a prostitúciót, a gyerekszülést(!) és a nemi betegségeket, sőt,
tilos volt minden erkölcstelen vagy kétértelmű meztelenség és minden kéjvágyó vagy erkölcstelen megjegyzés bármely szereplőtől.
A Hays-szabályzat elfogadása után a Baby Face-t ki kellett vonni a moziforgalmazásból, és meg kellett vágni, hogy megfeleljen az új előírásoknak. A film új, cenzúrázott változatában így Lily mindent elveszített a film végén, és kénytelen volt visszatérni szülővárosába, azt az üzenetet közvetítve, hogy „a bűnös szexuális kicsapongása vezetett a bukásához”.
A Baby Face eredeti, cenzúrázatlan változata végül eltűnt. Mindenki azt hitte, hogy örökre elveszett, mígnem 2004-ben megtalálták az Ohio állambeli Daytonban, az amerikai Kongresszusi Könyvtár ottani páncélteremben. A felfedezés a Kongresszusi Könyvtár mozgóképes részlegét vezető kurátorának, bizonyos Mike Mashonnak az érdeme volt, akinek az lett volna eredetileg a feladata, hogy a közelgő Londoni Filmfesztiválra egy új kópiát készítsen a filmről. Mashon ekkor döbbent rá, hogy létezik egy másik filmnegatív is a Baby Face-ből, és amikor a technikusok összehasonlították a két kópiát, kiderült, hogy az egyik öt perccel hosszabb – az volt az eredeti, cenzúrázatlan verzió, amit felújítottak, és végül nagy sikerrel be is mutattak Londonban. Egy évre rá a Baby Face eredeti verzióját „kulturális, történelmi és esztétikai szempontból jelentősnek” ítélte meg a filmszakma, így hivatalosan is bekerült az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának Nemzeti Filmtárába.
