- Új filmed, a Demjén Ferenc dalaira épülő Hogyan tudnék élni nélküled? a kilencvenes évek Balatonja mellett játszódik. Te kiskorodból még emlékszel az itteni közegre, hangulatra?

- A kilencvenes években még pont túl kicsi voltam, de a kétezres évek Balatonjához – ami még ugyanaz a fíling volt – sok meghatározó élményem kötődik. Jártam ide rendszeresen szerb nyelvi nyári táborokba, a Balatonnál történtek az első szerelmek, az első berúgások, az első meztelen fürdőzések. Fontos megjegyezni, hogy a filmben a kilencvenes évek pont emiatt az életérzés, a hangulat miatt fontos – tehát nagy, a korhoz kötődő társadalmi-politikai megfejtésekre azért ne számítson senki.

- Ember Márk első meztelen fürdőzése mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Megosztanád velem a sztori 12-es karikás verzióját?

- Hát erről azért nehéz beszélni, mert ez egy iskolai tábor volt, tehát minden ilyesmi illegalitásban történt.

Mint minden kamasz, mi is igyekeztünk feszegetni a határainkat, lebontani a korlátainkat, amire pedig a Balaton tökéletes terep.

- Az efféle fiatalos határfeszegetés megjelenik a filmben is?

- Igen, remélem ennek az élményét is át tudjuk adni a néző számára. Ennek a műfajnak vannak fontos elemei: a zenés film egy szép mese, amely egy ideális világban játszódik, de az ehhez kapcsolódó kötöttségek mellett igyekeztünk átélhető, emberi elemekkel is megfűszerezni a sztorit. 

Nekem végig olyan élményem volt a forgatáson, mintha önmagamat játszanám egy párhuzamos univerzumban. Át tudom élni, milyen egy fiatalnak lenni, aki csak zenélni szeretne, akinek megvannak a sikerei, megvannak a bukásai, és akinek teljesen váratlanul szembejön egy végzetes szerelem, amikor meglát valakit, és rögtön tudja, hogy vele akarja leélni az életét. 

- Demjén Rózsi dalai mennyire pörögtek nálatok gyerekként?

- Édesanyám révén nálunk inkább szerb zenék pörögtek, viszont az orvos apukámnak kollégáival volt egy Dr Rock nevű zenekara. Ők játszották Demjén dalait, a V'Moto-Rockat, meg a Bergendyket is.

- Könnyebb volt elvonatkoztatni az eredeti daloktól, és beleélni magad a szerepbe úgy, hogy akkor ezek nem voltak szerves részei a gyerekkorodnak?

- Ezek a dalok adottak voltak, Goda Krisztina forgatókönyvírónak köszönhetően viszont illeszkedtek a történetbe, annak szerves részeivé váltak. Sok zenés produkcióban szerepeltem már: én a dalra ugyanúgy egy kifejező eszközként tekintek színészként, mint egy szövegre vagy egy mozdulatra. Amikor a Grund zenekarral adunk elő valamit, az némileg más: ott a dalok valóban “dalok”, amik egy koncert keretében hangzanak el, és csak magukról szólnak.

A musical játékideje alatt viszont más szabályok érvényesek: itt akkor szakadnak ki a dalok egy-egy szereplőből, amikor összegyűlik benne elegendő érzelmi töltet. Azt adja ki magából a karakter egy dallal, amit szóban, beszéddel már nem tud.

- Mekkora feladat érvényessé tenni ezeket a régebbi dalokat a most felnövő generációknak?

- Ez érdekes kérdés: a Grunddal is az egyik legfontosabb feladatunknak tartjuk, hogy a színházban elhangzó, nem feltétlenül mai dalokat vonzóvá tegyük. Mi szeretnénk a csatorna lenni, amelyen keresztül a közönség kapcsolódni tud ezekhez a klasszikusokhoz. Úgy érzem, hogy egyrészt Menyus (Menyhárt János, számos Demjén-dal zeneszerzője - a szerk.) nagyon jó érzékkel hangszerelte meg maivá ezeket a számokat, másrészt pedig már korábban is láttuk, hogy Demjén dalai könnyedén válhatnak érvényessé ma is: elég csak a Darabokra törted a szívem Halott Pénz-féle feldolgozására gondolni.

- Ha már mai zene: a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben ott van a Valmarból ismert Marics Peti is. Érdekelne, hogy mondjuk egy Ember és egy Marics miről beszélgetnek forgatási szünetekben.

- Mi már a Sztárban Sztár óta ismerjük egymást, azóta nagyon jó barátok vagyunk, holott teljesen más közönségnek adunk elő. Ő már akkor is kérdezgette, mi kell ahhoz, hogy színészkedhessen: most már biztosra tudom mondani, hogy benne is megvan színész, a film pedig nagyon izgalmas lesz az ő közönsége számára is.

A forgatáson azon dolgoztunk, hogy összeadjuk a különbözőségeinket, és mindketten modern, érvényes csatornái lehessünk ezeknek a daloknak.

- Két, mostanában premierelő közönségfilmben is szerepelsz, a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben, és a Futni mentemben is. Az egyik állami pénzből készült, a másik nem. Mennyiben volt más a két produkció forgatása?

- A Hogyan tudnék élni nélküled? sem volt egy gigantikus pénzekből, többmilliárdos támogatásokból készülő film. Színészként én nagyon szeretek forgatásra járni, mindegy, milyen pénzből történik az. Még azt is fontos kiemelni, hogy a Futni mentem nem valami ellen, hanem valamihez képest számít “független” produkciónak.

Viszont elsősorban a műfajok miatt különbözött a két produkció: egy zenés filmet sokkal bonyolultabb megcsinálni, mint egy sima “beszélgetőset”. Itt a koreográfiát is komolyan meg kell szervezni, illetve nagy feladat a stúdiómunka is. Már előkészíteni is nehezebb a forgatást, ha a színészek mellett még ott van nagyjából 150 táncos, akit menedzselni kell.

A Futni mentemet 20 nap alatt forgattuk, de szerintem ideális esetben 40 nap kellett volna rá. A Hogyan tudnék élni nélküled? forgatása 40 napig tartott, de hollywoodi környezetben ez nagyjából 80 nap lett volna. Többször is beszéltük a stábbal, hogy egy-egy dal felvételén akár 3-4-5 napot is érdemes lenne dolgozni, de megesett, hogy egyre jutott összesen fél nap. 

- Ilyen maximalista vagy, hogy mindent kétszer annyi ideig forgatnál, mint amennyi jut rá?

- Magyarországon ekkora piaca van a filmezésnek, ennyi idő és pénz jut a dolgokra. Ez van, ezt el kell fogadni. Egy amerikai film vagy heti sorozat forgatásán általában napi 1-2 percet vesznek fel a filmből, Magyarországon olyan napi 15-öt. Én ugye a képernyős karrieremet az Oltári csajokban kezdtem, ami meg napi sorozat volt: itt 20 perc per nap volt a tempó. Viszont ennek előnye is van: az ember megtanulja, hogyan kell egyszerre gyorsan és pontosan dolgozni.

- Hadd tegyem fel én is azt a kérdést, amit az újságírók unos-untalan feltesznek filmes embereknek: mennyire érzed érvényesnek manapság a magyar közönségfilmekre égett stigmát, hogy “ha magyar, akkor csak rossz lehet”?

- Szerb származásom miatt én alapvetően balkáni hangulatból érkezem, ahol teljesen máshogy állnak az ilyenekhez. Ott ha valami a sajátjuk, az nekik olyan, mintha a gyerekük lenne. Ha a filmnek van valami hibája, nem néz ki jól, nem hangzik jól, nem jók a színészek, akkor sokkal elnézőbbek, mert hiszen “ez a mi gyerekünk”. Nyilván ennek a hozzáállásnak is megvan a negatív oldala, mert tompul a kritikai látásmód, illetve sérülhetnek a szakmai sztenderdek.

Viszont Magyarországon sokkal hajlamosabbak vagyunk arra, hogy csak a szart lássuk: ha valami magyar, akkor minden hibáját felnagyítjuk, szidjuk, ahol tudjuk. Én nem igazán tudom így élni az életemet. Gyerekkoromban is csíptem a magyar filmeket, 31 éves koromra pedig arra jöttem rá: nem az a megfelelő kérdés, hogy “jó-e?”, hanem az, hogy “mihez képest jó?”, illetve hogy “mire jó?”. Aki a Futni mentemre ül be, ne egy halálról, meg komoly társadalmi problémákról szóló filmre számítson, hanem egy feelgood vígjátékra, aki pedig a Hogyan tudnék élni nélküled?-re, az egy óra 45 perc zenés kikapcsolódásra.

Nem bírom a folyamatos fikázást: kinek jó, ha esszük és mérgezzük a lelkünket?

A Futni mentem a magyar közönségfilmek Karamazov testvérekje, de ez nem feltétlenül dicséret

Herendi Gábor legújabb alkotása címében egy futásról szóló filmet ígér, ez azonban átverés. Valójában három filmet kapunk egyben, amelyek nem a futásról szólnak, hanem a budapesti középosztály tapintatosan feminista Avengers-évé állnak össze.

Tovább

- Kritikusként én ezt némileg máshogy látom, de szerintem ez is egy érvényes álláspont.

- Persze, te máshonnan nézed a dolgot. Szerintem amúgy manapság a magyar kritikai szakmának az a legnagyobb baja, hogy nem tudja eldönteni: értékítéletet alkot, ízlést akar formálni, vagy külső szempontoknak, marketingkéréseknek, céges elvárásoknak megfelelni. Ebben kéne dűlőre jutni, én pedig nem igazán látom, hogy ez a folyamat elkezdődött volna.

- Lehetséges-e egyáltalán, hogy egy definitív, végleges nyugvópontra érkezzünk? Én úgy érzem, hogy a két szempontrendszer harcában tézisek, antitézisek és szintézisek örök evolúcióját látjuk. 

- Az evolúció a lényeg, hogy mindig újrafogalmazzuk a téziseket és az antitéziseket – a fejlődés csak így lehetséges.

- Most, hogy Hegelt letudtuk, hadd evezzek vissza a bulvár vizeire. Most kezdődött a főpróbaheted, két premiered is van, a Reggeliben is dolgozol műsorvezetőként az RTL-nél. Ilyenkor év vége felé mikor jön el neked a lazítás időszaka, és amikor eljön, ez miből áll?

- Ha tudok, mindig utazok – ha csak egy-két szabad napom van, akkor is. Nagyon fontos számomra, hogy gyakran kiszakadjak a napi körforgásból, és beüljek az autóba, vagy repülőre. Ez segít abban, hogy friss szemmel tudjak ránézni a dolgaimra: miben vagyok, miben voltam, hol akarok lenni, miből kell kikerülnöm.

- A Reggeliben idén kezdtél dolgozni: mennyire volt új kihívás számodra a műsorvezetés, meg az, hogy ezúttal nem téged kérdeznek, hanem te kérdezgetsz másokat? Vannak új készségek, amiket itt szedtél össze?

- Nem volt tudatos a bekerülésem a Reggelibe: egyszer csak meghívtak vendégként műsorvezetőnek, aztán májusban mondták, hogy ha szeretnék, állandóként is jöhetek. Ez egy elég sűrű időszak volt: ekkor forgott a Futni mentem, két színházi darabom is volt, illetve készültünk a Hogyan tudnék élni nélküled? forgatására is. Megtisztelő volt a megkeresés, hiszen a Reggelinek komoly színházi hagyománya van: általam nagyon tisztelt szakmabéliek is meg szoktak jelenni a műsorban.

A kérdezős műfaj viszont nem volt túl nagy újdonság: a covid alatt nekiálltam coachnak tanulni, mivel borúlátóan arra készültem, hogy végleg elhal az előadószakma Magyarországon, és többet nem fogok színpadon állni. Úgy éreztem, sok embernek lesz szüksége lelki segítségre, a coach-szakmának pedig fontos eleme a kérdezés is: tanítják is, hogy kell csinálni.

- Nemrég eszembe jutottál, amikor a gonosz szerepekben is remekelő hollywoodi szépfiúkról írtam cikket. Te is mintha belekerültél volna ebbe a szépfiús skatulyába az utóbbi években, úgyhogy végül hadd kérdezzem meg azt: van-e olyan vérbeli gonosz szereplő, akit különösen szívesen eljátszanál?

- Én azért nem érzem magam beskatulyázva, mert a szépfiúság nem a személyiségem része, nem érzem a magaménak. Sokszor elmondtam, hogy kövér voltam gyerekként, színészként pedig élvezem, hogy olyan szerepkörben lehetek, ami nem természetesen jön számomra, hanem kihívást jelent. Viszont valamiért meg színházban inkább a romlottabb karaktereket szoktam megkapni.

Az ideális gonoszom? Nemrég került a kezembe a Beetlejuice alapján készült Broadway-musical szövegkönyve, ami egy elképesztően vicces, polgárpukkasztó darab. A Michael Keaton által játszott démon szerepében nagyon szívesen kipróbálnám magamat.

5+1 bájgúnár színész, akik sokkolóan jók voltak a gonosztevő szerepében is

Szűk a skatulya? Nem ritka, hogy egy-egy színész, aki a tipikus szépfiú szerepében futott be, később a gonosztevő szerepében is kipróbálja magát, hogy emlékeztesse rajongóit: tényleg jó színész, tényleg tud többféle karaktert is hozni. Cikkünkben sorra vesszük az öt legemlékezetesebb bájgúnárból lett gonosztevőt.

Tovább