A mondat Mácsai Pál szájából hangzik el, ráadásul németül, és bevallom, ha ő nem játszik a filmben, nem biztos, hogy megnéztem volna. De megnéztem, és nem csalódtam.
Annyi olyan film született már, ami Németországot mutatja be közvetlenül a háború után – kis megszorítással ide sorolhatjuk Mészáros Márta nemrég bemutatott Aurora Borealisát is vagy Gárdos Péter Hajnali lázát -, hogy nevezhetnék külön műfajnak is. Mondjuk „Németország nulla év” filmeknek, és ezekből eggyel több vagy kevesebb a polcon már majdnem mindegy, gondoltam. Aztán megláttam Mácsai Pál nevét a stáblistán. Nem főszereplőként, de fontos karaktert játszik a Volt egyszer egy Németországban, így mégis beültem a filmre, és jól szórakoztam. Más kérdés, hogy az ilyen munkákon rendszerint nem szórakozni szoktunk.
Vége a háborúnak, a túlélők új életre vágynak, miközben szabadulni akarnak a múlt rémségeitől, legyen szó a haláltáborokat megjárt zsidókról, a frontról vagy hadifogságból hazatért katonákról vagy az ostromot és bombázásokat átélt civilekről. Erről szólnak ezek a filmek, és erről szól Sam Garbarski (Irina Palm) rendezése is, amelynek hősei holokauszt túlélők, akik egy frankfurti gyűjtőtáborban várják, hogy sorsuk és státuszuk rendeződjön. Van köztük német, cseh és magyar zsidó is, és eszük ágában sincsen Németországban maradni, ám ahhoz pénz kéne, hogy Amerikába emigráljanak. Az élelmes David Bermann (a majdnem megunhatatlan Moritz Bleibtreu) vezetésével céget alapítanak, és fehérneművel kezdenek házalni, a legdörzsöltebb és leggátlástalanabb trükköket vetve be – elesett katonák bajtársainak adják ki magukat, vagy a vasúttársaság alkalmazottainak, néha a gyászjelentések alapján mennek címre, de van, hogy elég a sármjukat bevetni.
Az itt kifejezetten elemében lévő Mácsai Pál által játszott Szoros – legalábbis így ejtik a nevét, de gyanítom, igazából Soros – trükkje például az, hogy rosszullétet színlel, például gutaütést, így jut be a potenciális vásárló lakásába. És hőseink nem sajnálják azokat, akikre rásózzák portékájukat, hiszen azok németek, és ráadásul a rövid beszélgetésekből is kiderül, legfeljebb udvariasságból mutatnak némi megbánást – „Szörnyű, ami a zsidókkal történt, de mi igazán nem tudtunk róla!” Gyűlik is szépen a pénz, de Bermannt beidézik az amerikai hírszerzéshez, mert sok minden gyanús vele kapcsolatban, és nem segít a fanyar humorú férfi flegmasága az őt kihallgató csinos hírszerzőnővel szemben, miközben újsütetű barátai is gyanakodni kezdenek rá. Merthogy mindenki arra kíváncsi, a másik hogy úszta meg azt, amibe több millióan elpusztultak, miközben senki sem beszél szívesen arról, mit kellett tennie a túléléshez. Merthogy csak úgy senki sem élhette túl a szisztematikus gyilkolást.
A Volt egyszer egy Németország nagyjából 80-90 százalékban vígjáték, még akkor is, ha a humora néha átcsap akasztófahumorba. Jópofa fickók egymásra találnak, országos cimborák lesznek, és a tehetségüket, leleményességüket kihasználva sok pénzt keresnek, de mindegyiknél eljön az a pillanat, amikor szembe kell nézniük önmagukkal, azzal, mit tettek azért, hogy túlélhessék az őrületet – vagy pusztán azzal az egyszerű ténnyel, hogy életben maradtak, míg mások nem. Garbarski azonban nem a bűntudatról, hanem az újrakezdésről akart filmet forgatni, és tette ezt könnyed, profi módon.
Nem mondom, hogy a filmnek nincsenek elnagyolt vagy nagyon nehezen hihető részei és motívumai. Akad például a gyűjtőtáborban egy Lubliner nevű rivális seftelő, aki kétszer is felbukkan, hogy azt higgyük, fontos lesz még, de a nagy fenét lesz az, aztán megjelenik egy náci Bermann történeteiből, de a legfontosabb kérdést fel sem teszik neki, és vannak igaznak szánt történetek, amik nem lehetnek azok. Hogy pihenhetné ki például az egyik túlélő meséje alapján egy SS tiszt a varsói gettó lerombolását a japánok által megszállt Sanghajban? Térben és időben is lehetetlen, de a Volt egyszer egy Németország nem kordokumentum, sőt, de itt a mesélés, és néha még a hazugság is a túlélés eszköze. Amivel nehéz vitatkozni. Nem is lehet.
Értékelés: 7/10
