King Kong egy kissé erőszakos édeshármasba keveredik két gyíkkal a Föld fordított belsejében, de egy süketnéma kislány segít, miközben mindenki más bambán bámul.
Amikor annak idején a Legendary Entertainment és a Warner Bros bejelentették, hogy belevágnak a saját, úgy nevezett MonsterVerzumuk megépítésébe, akkor sokan azt mondták, hülyeség, ki kíváncsi az egymást püfölő óriásszörnyekre. Sokan mások azt gondolták, köztük én is, hogy ezzel képesek lesznek újraírni az egyetemes filmtörténetet, hiszen Kong, Godzilla és társaik a mozgókép szó szerint legnagyobb ikonjai közé tartoznak. Aztán Gareth Edwards megmutatta, hogy igenis lehet mit kezdeni az óriásgyíkkal, mert a Godzilla (2014) nagyon erős kezdés volt, míg szerény véleményem szerint a Jordan Vogt-Roberts rendezte 2017-es Kong: Koponya-sziget (2017) a valaha készült egyik legjobb óriásszörny film lett, egy olyan King Konggal, aki tényleg lenyűgöző volt, és akit tényleg nem szabad felbosszantani. És már akkor tudtuk, hogy ez a két kolosszus a közeljövőben találkozni fog egymással, hiszen a stúdió jó előre belengette a Godzilla Kong ellent, csak azt nem tudtuk, pontosan hogyan látjuk őket egymásnak esni, meg azt, hogy ez jó lesz-e nekünk vagy sem!
Csakhogy közben kijött a Godzilla II – A szörnyek királya (2019) is, ami megmutatta, hogy komoly érzelmi töltet, határozott stílus és jól eltalált karakterek nélkül tényleg tök felesleges a behemótokról filmet csinálni. Mondjuk, az új film nem kezdődik rosszul: az immár nagyon nagyra nőtt Kong felébred a Koponya-szigeten, megvakarja a seggét, lezuhanyzik a vízesésben, majd találkozik egy iszonyatosan cuki süketnéma bennszülött kislánnyal, akiről az előzetesekből is tudjuk, hogy bizalmi viszonyban áll a nagy majommal. Aztán kiderül, hogy Kong élőhelye felett egy elektromos védőháló van, vagyis fogoly, és tudósok figyelik a viselkedését, köztük Ilene Andrews-zal (Rebecca Hall), aki egyben a kislány gondviselője. Majd váltunk egy nagyot, és a floridai partvidéken egy Apex nevű technológiai óriáscég összeesküvés hívő karbantartója (Brian Tyree Henry) éppen adatokat készül lopni a vállalattól, amikor megjelenik Godzilla, és látszólag ok nélkül támadást indít a gyár ellen, és az egész árva világon egyedül a karbantartó és az előző részből átmentett Millie Bobby Brown gondolja azt, hogy valami oka csak van a dolognak.
A támadást követően az Apex elnöke (Demián Bichir) ráveszi a tudósnőt, hogy szállítsák át neki Kongot, akit egy nagy hajóra raknak, bár az nem derül ki, hogyan sikerült ezt technikailag megoldani, ahogy az sem, miért nem süllyed el a hajó, de ha jobban belegondolok, arra sem kapunk magyarázatot, hogyan és mikor került az óriásbúra a Koponya-sziget fölé, de ezen a ponton a logikát és a józan észt lassan el kell engednünk. Előkerül még egy földtan tudós (Alexander Skarsgård), Kong és Godzilla hajókon ugrálva bunyózik, járunk az Antarktiszon, lejutunk egy földalatti birodalomba, amit egy az egyben Verne Gyula Utazás a Föld középpontja felé című könyvéből ollóztak ki, miközben Millie Bobby csak úgy besétál egy titkos bázisra, és átmetrózik az óceán alatt, megláthatjuk a korábban legyőzött Ghidorah koponyáját, majd színre lép egy mechagodzilla, és a legvégén kapunk egy eszelős nagy bunyót.
Az persze nem baj, ha sok minden történik egy filmben, végülis kapunk valamit a jegyünkért, de a felsorolt elemeket rendszerint szinte semmi nem köti össze, nincs előzménye vagy felvezetése az egyes fordulatoknak, a tökéletesen egysíkú szereplők teljesen random módon kerülnek egymás mellé és hoznak két mondat után életre szóló és a világ sorsát befolyásoló döntéseket. Az egésznek az égvilágon semmi ritmusa nincsen, elképesztő logikai bakugrásokkal és a fizika törvényeit rendszeresen meghazudtolva haladunk előre, csak az látszik, hogy az egész stáb baromira rá volt készülve a nagy összecsapásokra – másra nem nagyon. Amik persze tényleg tök jól néznek ki, de jócskán túl vannak spilázva. A Kong: Koponya-sziget jóval kisebb léptékű bunyói ezerszer izgalmasabbak voltak, mert egyrészt valósnak tűntek – itt viszont mindenki mindent kibír -, másrészt az egyszerűbb „koreográfia” követhetőbb is volt. Adam Wingard (Death Note) a két filmes ikonból nem sokat tudott kihozni, viszont Verne mellett kölcsönvette a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala (2016) alapgondolatát és a Tűzgyűrű (2013) rengeteg elemét, hogy aztán semmi eredetit ne tegyen hozzá az elegyhez.
Az viszont tény, hogy a két lény most is baromi jól lett megcsinálva és mozgatva, és kissé meghökkentő, de az összes szereplő közül a teljes mértékben CGI gorilla az, akinek tényleg van egyénisége.
Értékelés: 6/10
