Halálosztó bohócok (1989) - Durva gyerekmolesztálási ügy kapcsolódik hozzá

1989-ben Victor Salva nevű feltörekvő fiatal filmes rendezett egy alacsony költségvetésű horrorfilmet, amelyben három szökött elmebeteg bohócnak öltözve terrorizál három kisfiút. Nem mellesleg az egyik testvért legelső filmszerepében a fiatal Sam Rockwell alakítja. A film ugyan sikerrel ment a Sundance Fesztiválon, nem kapott jó kritikákat a moziforgalmazásban, majd egy komoly botrány középpontjába került, miután Salvát megvádolták egyik szereplőjének, a 12 éves Nathan Forrest Wintersnek a molesztálása miatt a produkció során. A rendezőnek nehéz lett volna tagadnia, mert az egyik esetet még videóra is vette, és a házkutatás során több hasonló felvételt és gyerekpornót találtak nála. Három év börtönbüntetésre ítélték, és szexuális bűnelkövetőként regisztrálnia kellett.

Csakhogy meglepő módon az eset nem tette tönkre Salva karrierjét, sőt! Ennek az oka részben az volt, hogy a film születése körül Francis Ford Coppola bábáskodott, aki a saját pénzéből finanszírozta a produkciót, és segített Salvának az ügyben, aki végül alig 15 hónap után szabadult, és hamarosan a Buena Vista Pictures, a Disney leányvállalata kérte fel az 1995-ös Arc című dráma rendezésére. Nathan Forest Winters – aki azóta semmilyen szerepet nem kapott – állt a stúdió ellen meghirdetett bojkott élére, arra biztatva az embereket, hogy ne nézzenek olyan filmet, amelyet egy elítélt gyermekmolesztáló rendezett. Mindez nem különösen zavarta Salvát, aki visszatért horrorfilmes gyökereihez: az Aki bújt, aki nem trilógia fűződik a nevéhez.

The Other Side of Midnight (1977) – Ennek a filmnek köszönhette sikerét a Csillagok háborúja!

1977-ben a 20th Century Fox egyik legjobban várt bemutatója Sidney Sheldon regényének– a könyv És rátört a sötétség… címen jelent meg magyarul -, látványos feldolgozása volt John Beck, Marie-France Pisier és Susan Sarandon főszereplésével. A romantikus dráma a New York Times bestsellere volt, a stúdió rengeteget költött mind a filmre, mind annak reklámjára, de a 165 perces filmváltozat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem kapott jó kritikákat, és rosszul teljesített a pénztárakban, és bemutatása után nem sokkal teljesen el is felejtődött, ám egy maradandó nyomot mégis hagyott maga után – egy Star Wars című kis sci-fi nagyrészt neki köszönheti sikerét. Ami ugyanis nem tartozott a 20th Century Fox legjobban várt produkciói közé, sőt, a stúdió biztos volt abban, hogy a film meg fog bukni, és elveszett ügynek tekintette, de nem mondtak le róla teljesen.

Mivel nagyon kevés mozi rendelte meg a Star Warst, a Fox ultimátumot adott nekik:

ha a The Other Side of Midnightot akarták vetíteni, akkor a Star Warst is be kellett mutatniuk.

Ezt a gyakorlatot blokkfoglalásnak nevezték, és az 50-es évek óta illegális gyakorlat volt, de mivel az előbbi filmet nagyon várták, a mozik a fogukat szívva bevállalták az utóbbit is. És mindenki meglepetésére a Star Wars kasszát robbantott, míg a The Other Side of Midnight a feledés homályába veszett. Egyébként a 20th Century Fox-ot végül 25 000 dolláros pénzbírsággal sújtották a blokkfoglalás miatt, de mi volt ez az összeg ahhoz képest, amit a Star Warson kerestek…

Manhattani melodráma (1934) – Ezt a filmet nézte meg Dillinger a halála előtt

Ez a krimi két árva fivérről szól, akik a törvény ellentétes oldalára kerülnek, egyik ügyész lesz, a másik gengszter. Az Arthur Caesar által írt és Willard S. Van Dyke által rendezett film a maga idejében nagy durranás volt. A két főszereplő, Clark Gable és William Powell feltörekvő sztár volt a maga korában, és a film egy Oscart nyert a legjobb forgatókönyvért, de valójában csak egy volt a korszak kismillió tanmesébe illő gengszterfilmje miatt. Aligha emlékeznénk rá, ha nem lett volna egy igazi gengszter, aki mindenképpen meg akarta nézni. Miután több mint kéttucatnyi bankot rabolt ki az Egyesült Államokban, a karizmatikus Dillinger afféle kisebb celeb lett - és az ország legkeresettebb szökevényévé vált.

Dillinger merész ember volt. Bár tudta, hogy keresik, úgy döntött, hogy elmegy a Manhattan Melodrama vetítésére a chicagói Biograph Theatre-be 1934. július 22-én este. Azt viszont nem tudta, hogy elárulták, és szövetségi ügynökök várják odakint: a kedvenc bordélyának madame-ja mondta el a zsaruknak, hogy a gengszter moziba viszi a barátnőjét, azt is elárulva, milyen színű ruha lesz a lányon. A film végeztével Dillinger kilépett a moziból, de amikor megérezte, hogy valami nincs rendben, menekülni kezdetett, a rendőrök pedig lelőtték egy sikátorban.

Az MGM stúdió egy percig sem habozott, hogy marketingfogást csináljon az esetből,

és azt terjesztették, hogy Dillinger hajlandó volt kockára tenni az életét, mert hatalmas Myrna Loy-rajongó volt. Szegény Loy-nak egész életében ezt az állítást kellett cáfolnia.

Az üzenet (1977) - Terroristák követelték a betiltását

Az üzenet (alternatív címként Mohamed, Isten küldötte) egy 1977-es történelmi eposz, amely Mohamed, az iszlám prófétája életét és felemelkedését mutatta. A film a szír-amerikai producer-rendező Moustapha Akkad „szerelemgyermeke” volt, hosszú éveken át dolgozott azon, hogy elkészíthesse, és miután Hollywood nem mutatott érdeklődést a projekt iránt, a Közel-Keleten kellett előteremtenie a szükséges anyagi hátteret. Minden nehézség ellenére a film  végül elkészült, ráadásul nem más, mint Anthony Quinn főszereplésével, és sikerült begyűjtenie a legjobb eredeti zenének járó Oscar-jelölést. Ennek ellenére filmre leginkább azért szokás emlékezni, mert egy véres túszdráma egyik központi elemévé vált.

1977. március 9-én a Hanafi Mozgalom nevű muszlim szélsőséges csoport 12 fegyverese 149 embert ejtett túszul három különálló épületben Washingtonban. Az Iszlám Nemzetből kivált csoportnak számos követelése volt, amelyek közül az egyik Az üzenet betiltása volt. Szentségtörőnek tartották a filmet – tény és való, az iszlám vallás tiltja az emberábrázolást -, és azt követelték, hogy semmisítsék meg az összes létező kópiát. A Hanafi Mozgalom szándékosan a film amerikai premierjére időzítette a támadást, a vetítéseket pedig leállították a hatóságok kérésére, amíg meg nem oldódik a helyzet. A 39 óráig tartó túszdráma alatt két ember meghalt, majd a szélsőségesek végül megadták magukat, és a túszokat szabadon engedték. Az incidens nyilvánvalóan rányomta a bélyegét a film moziforgalmazására, és nem csoda, hogy pocsékul teljesített a pénztáraknál.

Zero Hour! (1957) – Zseniális paródia lett belőle!

A paródiafilmek alaptétele, hogy a közelmúlt hollywoodi kasszasikereit szeretik kifigurázni, Jim Abrahams, Jerryés David Zucker elkészítették 1980-as vígjátékukat, az azóta kultuszfilmnek számító Airplane!-t, úgy döntöttek, hogy egy olyan filmet parodizálnak, amelyről a legtöbben még csak nem is hallottak. A Zero Hour! egy 1957-es katasztrófafilm, ahol egy repülőgép személyzetének nagy része ételmérgezést kap, és az egyik utasnak kell letennie a gépet – a csavar nyilván az, hogy a férfi egy poszttraumás szindrómában szenvedő volt vadászpilóta. Bár olyan sztárok szerepeltek Hall Bartlett filmjében, mint Sterling Hayden, a produkció teljes feledésbe merült több mint 20 éven keresztül, egészen addig, amíg Zuckerék teljesen véletlen rá nem bukkantak egy késő este a tévében.

A komikus trió olyan filmet akart készíteni, amely az 1970-es évek népszerű katasztrófafilmjeit parodizálja, például az Airport-sorozatot, de a Zero Hour! volt az elsődleges inspirációjuk, és a történetet szinte jelenetről jelenetre követik végig. A film párbeszédei annyira közhelyesek voltak, az alaphelyzet által keltett melodráma ​​annyira elcsépelt volt, hogy Zuckerék tudták, aranybányára leltek, és újrahasznosítottak bizonyos jeleneteket anélkül, hogy bármit megváltoztattak volna.

Még a címbeli felkiáltójelet is innen nyúlták!

Ennek köszönhették, hogy az Airplane! minden idők egyik legsikeresebb és legikonikusabb vígjátékává vált – az 50-es évek homályba merült katasztrófafilmje pedig kapott egy második életet.

Út a világ végére (2006) – Minden idők legrosszabb jegyeladását produkáló film

Még 2005 nyarán egy alacsony költségvetésű thrillert forgattak le a nem túl figyelemfelkeltő Zyzzyx Road címmel – a magyar forgalmazásban kicsit értelmesebb verziót választottak. A film egy pasasról szól, aki Las Vegasban összejön egy csajjal, de annak a volt pasija a nyomukba ered, és bár olyan jól csengő nevek szerepeltek a stáblistán, mint Katherine Heigl vagy Tom Sizemore, a filmben egyáltalán nem volt semmi emlékezetes, sőt, és úgy tűnt, hogy az a sorsa, hogy egyenesen DVD-n fog megjelenni, majd elfelejtik. A producerek azonban más stratégiát tartottak szem előtt: ki akartak használni egy kiskaput a Screen Actors Guild, vagyis a színészszakszervezet előírásaiban. Ez alapján az alacsony költségvetésű, kevesebb mint 2 és fél millió dollárból készült független produkciók alacsonyabb összeget fizethetnek színészeiknek, ha a film hazai moziforgalmazásba kerül. Ezért aztán lefoglalták a dallasi Highland Park Village Theatre mozit – legalábbis bizonyos idősávra -, és beírták magukat a filmtörténelembe.

Mindezt pusztán sóherségből!

A producerek 1000 dollárt fizettek azért, hogy egy hétre béreljék a színházat. 2006. február 25-től március 2-ig minden nap egyszer délben levetítették a filmet, de mivel nem is reklámozták, mindössze csak hatan mentek el megnézni. Az öt dolláros jegy mellett ez 30 dollár bevételt jelentett, ám két nézőről kiderült, hogy a film sminkese és annak barátja, és ők a rendezőtől visszakapták a jegy árát. Így aztán a film teljes bevétele technikailag 20 dollár volt, viszont ezzel sikerült lenyomni – utólag – a színészek fizetését, pár ezer dollárt spórolva. Csakhogy a szánalmas bevételnek híre ment, és a filmet aztán külföldön sem akarták bemutatni, pedig A Grace klinika révén ekkor már világszerte ismert Katherine Heigl nevére építve azt remélték, kapkodni fognak utána, a DVD kiadásra pedig hat évig kellett várni.