A Valaki a túloldalon című svéd horror története egyszerű, mint a bot: az új házba költöző családot egy falon túli entitás zaklatja, akinek szokás szerint a kisgyerekre fáj a foga, de az egyszerűséggel semmi baj, ha hatásos tud lenni.
A horrorfilm készítés olyan mesterség, mint mondjuk a cukrászat: itt is minden a hozzávalókról szól. Centire tudni kell, mennyire szabad bevilágítani egy szobát, mennyi fény juthat az adott helyiségbe az adott jelenetben, pontosan mikor szólalhat meg valami riasztó zaj, mikor kell félrevezetni a nézőt és elhitetni vele, hogy MOST kell megijednie, majd egy másik váratlan pillanatban kell ráhozni a frászt. Tudni kell, mikor lehet új információt elcsöpögtetni, új szereplőt behozni, milyen tárgyaknak kell plusz jelentőséget adni, mikor és hogyan kell egy rettegő arcra ráközelítenie a kamerának, és ami a legfontosabb, mikor és mennyit mutassunk meg a Nagy Gonoszból. Az elsőfilmes svéd rendezőpár, Tord Danielsson és Oskar Mellander tökéletesen bemagolta az összes leckét, és most remekül vizsgáztak a tantárgyból, bár vannak fenntartásaink a Valaki a túloldalonnal szemben.
Adott egy ikerház valahol vidéken, egy álmos lakóparkban, de olyan, mintha szomszédok nem is lennének. Az ikerház egyik fele pöpec és makulátlan, a másik pedig olyan, mint a horrorfilmes házak kézikönyvéből ollózták volna ki. Lepusztult, benőtte a gaz, sötéten tátongnak ablakai. Új család költözik a szép részbe, ahol, ahogy azt a rövid, de rémisztő nyitó képsorból tudjuk, annak idején eltűnt egy kisgyerek. Apuka (Linus Wahlgren), a kisfia (Eddie Errikson Dominguez) és apu új barátnője (Dilan Gwyn) örülnek a szép háznak, bár Lucasra, a kissrácra már az első pillanatban a frászt hozza valami a leendő szobájában, de rendes gyerek, nem panaszkodik. Aztán apunak egy olyan munkát kínálnak, ami miatt hét közben nincs otthon, így mostohaanyu és a kis Lucas egyedül maradnak, pedig még alig ismerik egymást. Akarom mondani, dehogy maradnak egyedül, mert az ikerház másik feléből, egy kisfiú mindig játszani hívja Lucast, de van, amikor segítségért könyörög a falon túlról, és egy bácsit emleget, aki a másik gyereket is el akarja vinni. Ijesztő, ugye?
Egy horrorfilm hatékonyságát én abban mérem le, hogy milyen sokáig fogom be a fülem. Vagyis mennyire félek, nem magától a gonosztól, hanem attól, mit hoz a következő pillanat, mi ugrik a képernyőre, és itt nagyon sokat tapasztottam a fülemre a kezem. Tény, hogy a film a maga szerény eszközeivel, a gyakorlatilag egyetlen, nem túl összetett helyszínnel és a három, de rendszerint csak két főszereplővel a maximális hatást képes elérni, felhasználva – ráadásul jól használva fel - a jó öreg kísértetház összes elemét. A hatásosság persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy maga a történet is tökéletesen működik.
Ott azért vannak furcsa dolgok, logikai ugrások, túl egyszerű megoldások.
Nyilván adja magát, hogy az apa, aki sosincs ott, kétségbe vonja a barátnő szavát, sőt, rá gyanakodjon, ha valami rossz történik, de az is adná magát, hogy meghallgatja a gyerek verzióját, a villanyt például SOHA nem kapcsolják fel, a nagy finálé pedig pont azt hozza, amit eddig fejtegettem: technikailag majdnem tökéletes levezénylést, de mint történet elnagyolt megoldást és olyan lezárást, ami talán kicsit túl egyszerű egy egyébként okosan, nagy szaktudással összerakott produkcióhoz.
Azt azért megnézném, mit rak le az asztalra legközelebb a Danielsson-Mellander páros együtt vagy akár külön-külön, már több rutinnal, esetleg több pénzből, nagyobb nevekkel, mert van bennük szaktudás és szakmai alázat, és még érzelmi töltetet is tudtak adni. Merthogy az egész film alapvetően arról szól, hogyan kell jó anyának lenni.
Értékelés: 8/10
