Zseniális montázzsal indul a film: új csillagot avatnak a hollywoodi hírességek sétányán, Elisabeth Sparkle színésznő neve is felkerül a legnagyobbak közé. Tömött sorban jönnek a rajongók, villognak a vakuk, készülnek a szelfik. Majd látjuk, ahogy múlnak az évek, és telnek az évszakok, kikezdik az elemek a csillagot, a beton megreped, a kőbe vésett név megfakul, madarak piszkítják be a betűket. A következő jelenetben magát az egykori ünnepelt színésznőt is láthatjuk, az 50 felé közelítő Elisabeth Sparkle mozifilmek helyett immár egy tévés fitneszshow sztárja. Még hírességnek számít, de a műsor producere már azt tervezi, hogy lecseréli az öregecskedő nőt egy fiatal üdvöskére. Sparkle ekkor szerez tudomást a The Substance nevű titokzatos szérum létezéséről, amellyel a feltalálók ígérete szerint úgy megfiatalodhat, mintha kicserélték volna. Mint hamarosan kiderül, ezt szó szerint kell érteni, a szer beinjektálása után ugyanis megszületik Elisabeth alteregója, Sue, egy gyönyörű, huszonéves nő. Ők ketten valójában egy személynek számítanak, a tudatuk közös, de egyszerre csak az egyikük teste lehet aktív, és hetente váltaniuk kell egymást. Amíg kezdetben Elisabeth élvezi, hogy új, fiatal testben hódíthatja meg (újra) a showbusiness világát, idővel a Sue-énje egyre jobban átveszi felette az irányítást.

Coralie Fargeat sci-fibe oltott testhorrorjának nemcsak a nyitánya frappáns, de a folytatása is ugyanolyan bravúros. A 140 perces játékidő gyakorlatilag üresjáratok nélkül pörög le, a rendező merész beállításokkal, felkavaró zajzenével, klipszerű stílusban meséli el az egyre meghökkentőbb fordulatokkal operáló cselekményt. Már első nagyjátékfilmjéből kiderült, hogy a rendezőnő nem szívbajos, A bosszú (2017) című feminista bosszúthrillerében több hektárnyi művér elfolyt, és ha akarta sem tagadhatta volna le, hogy olyan filmek inspirálták, mint a Kill Bill, a Rambo, a Mad Max és a hetvenes évek rape-revenge klasszikusai. A The Substance esetében is nyilvánvalóak az előképek, a gyomorforgatóan bizarr testhorroros jelenetek David Cronenberg munkásságát idézik meg, a lázálomszerű hangulat Brian de Palma és David Lynch filmjeit, a groteszk humor és a véres nagyjelenetek John Carpentert és Sam Raimit, a finálé totális őrületét pedig minden bizonnyal Shinya Tsukamoto elborult kísérleti horrorja, a Tetsuo – Vasember is inspirálhatta.

Fargeat ez alapján akár azzal is megvádolható lenne, hogy semmi mást nem tett, csak készített egy best of-remixet a kedvenc rendezőinek munkásságból. Maga az alapötlet azonban nagyon is eredeti, és az is, ahogy a kibontása közben következetesen érvényesíti a feminista nézőpontot, a meghökkentő testhorroros szekvenciák és a rengeteg meztelenség így a legkevésbé sem hat öncélúnak. Azzal sem vádolható a film, hogy túl sokat kellene agyalni a lehetséges olvasatokon, az első másodperctől nyilvánvaló, hogy egy éjsötét humorú,

felkavaró tanmesét látunk a fiatalság elkeseredett hajhászásának mellékhatásairól.

Fargeat fő állításával, mi szerint a testképzavaros főhősnő leginkább a külső elvárások miatt nyúl a szérumhoz, lehet vitatkozni – az öregedéstől való univerzális félelem legalább ilyen komoly faktor –, de azzal a végkicsengéssel aligha, hogy büntetlenül nem lehet kicselezni az időt; előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie a kegyetlen valósággal.

Ma már messze nemcsak az idősödő hollywoodi színészek és a hasonszőrű celebritások tömik magukat kollagénnel és botoxszal, hanem mindenki, aki megteheti, előbbiek esetében viszont szinte kötelezőek is a különféle eljárások. A fiatalabb, feszesebb bőrnek azonban ára van, maszkszerűvé válik az arc, és a beavatkozások után a színész pont arra nem lesz képes, ami a feladata lenne: érzelmeket kifejezni a mimikájával. És ez még mindig a jobbik eset, a legsúlyosabb szövődmény, hogy az előadóművész új arca már nem is hasonlít a régire. Az elrettentő példákat hosszasan lehetne sorolni Madonnától Mickey Rourke-on és Courtney Coxon át Meg Ryanig és Nicole Kidmanig. Demi Moore plasztikai műtéteire sem éppen etalonként szokás hivatkozni, éppen ezért becsülendő, hogy a színésznő igent mondott erre az önreflektív szerepre, a történet ugyanis kimondva-kimondatlanul róla és megannyi sorstársáról szól, és ahhoz, hogy hitelesen el lehessen mesélni,

vállalnia kellett, hogy fizikai és lelki értelemben is levetkőzik.

Moore ugyanakkor nemcsak azzal tett óriási bátorságról tanúbizonyságot, hogy engedte magát kiszolgáltatottnak láttatni, de színészként is annyira eggyé vált az egyre jobban megtébolyodó karakterével, hogy esetében nyugodtan beszélhetünk karriercsúcs-alakításról. Az új énjét játszó Margaret Qualley ugyancsak tökéletes választás volt a szerepre, nemcsak azt hisszük el neki, hogy képes kivétel nélkül mindenkit magába bolondítani – a kamera olyan szemérmetlenül legel a tökéletesnek mutatott testén, hogy ha egy férfi ült volna a rendezői székben, meg is kapná a szexizmus vádját –, de hiteles az is, ahogy a reflektorfénytől megrészegülve bekattant fúriává változik át.

Azt még korai lenne kijelenteni, hogy a The Substance-szel új klasszikusa született a testhorrorfilmeknek, de azt igen, hogy őrségváltás történt. A cannes-i versenyprogramban szerepelt Coralie Fargeat egyik kedvenc rendezőjének, Cronenbergnek is az új filmje (The Shrouds), és nem is lehet kérdéses, hogy

a tanítvány ezúttal izgalmasabb, látványosabb, provokatívabb, húsba vágóbb és relevánsabb filmet készített, mint a mestere.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, ahol megkapta a legjobb forgatókönyv díját.