Van olyan, hogy a színész nem a kollégáit játssza le a vászonról, hanem magát a produkciót, és nem kivagyiságból, hanem azért, mert nincsenek ugyanazon a szinten.
Mélyütés (2015) - Jake Gyllenhaal
Antoine Fuqua filmjének hőse Billy Hope, a forróvérű bokszoló, aki kudarcai hatására lesz érett sportoló, aki végre tudja mit akar, aki képes felállni a vereségből is. Az alkotók mindent megadtak a közönségnek, amit egy hollywoodi sportdrámától várni érdemes, ám a végeredmény azt bizonyítja, hogy
ami papíron tökély, az a vásznon giccs.
A cselekmény nem kreatív ötletekből, hanem klisékből áll össze. Már a koncepció is jellemezhető a sportdráma zsánerű sikersztorik (Rocky) és bukástörténetek (Dühöngő bika) ötvözeteként, de ennél nagyobb hiba, hogy a film a boksz világáról kialakult sztereotípiákat is visszhangozza. Jake Gyllenhaal azonban remekel a főszerepben, mind érzelmi szinten, mind fizikailag, és ha csupán e film miatt hajlandó volt így kigyúrni magát, akkor ő is épp olyan megszállott, mint karaktere.
Joy (2015) - Jennifer Lawrence
Kicsit ízlelgessük a dolgot: David O. Russell filmje egy felmosórongy feltalálásáról szól, pontosabban arról, hogyan épített fel egy teleshop birodalmat egy bizonyos Joy Mangano, aki valós személy. És akinek elég sok beleszólása volt a róla szó történetbe, ami ennél fogva elég lapos és sablonos lett, teli megannyi csúsztatással – a filmben fontos szerepet játszó féltestvér például nem is létezik. A felturbózott, kitalált elemekből összerakott karriertörténetnek nincs tétje - egy felmosórongyról van szó! -, így nincs is min izgulni, nincsenek mélységek és magasságok, ám Jennifer Lawrence nagyon is komolyan vette a feladatát. Míg Robert De Niro és Bradley Cooper lazábbra vette a figurát, és a sokkal többre képes Russell (Sivatagi cápák, A napos oldal, Amerikai botrány) is pusztán rutinból rendezett, Lawrence egy olyan hősnőt alkotott meg, aki ugyan sosem létezett, de nagyságrendekkel szerethetőbb, izgalmasabb és életszerűbb az igazinál. Ő adta el ezt a középszerű filmet, kapott is érte egy Oscar-jelölést.
Star Wars: Az utolsó Jedik (2017) - Adam Driver
Azon persze rengeteget lehet vitatkozni, a színész volt nagyságrendekkel jobb, mint az új Star Wars- trilógia, vagy az egész szereposztás egy totális félreértés volt, valaki más kellett volna ide, aki belesimul a szereplőgárdába, aki nem lóg ki ennyire. Merthogy sokak szerint tévedés volt Adam Driverre osztani Kylo Ren szerepét – igaz, a Star Wars-rajongók olyan hőfokon tudnak bármivel elégedetlenkedni, hogy onnan már kevés értelme van a vitának. A Star Wars: Az ébredő Erő azokat látszott igazolni, akik Driver ellen voltak: Kylo Ren egy hisztis tininek tűnt, aki nem tudja, mit akar, de az a szimbolikus gesztus, amikor megöli saját apját, Han Solót, éreztette, hogy a karakter sokkal több annál, mint aminek látszott. A második részre megváltozott a kép. Innen már a történet nagyrészt Rey és Ren kapcsolatáról szól, és itt már egyértelműen látszott, ki a fajsúlyosabb színész. Aki persze látta más filmben, az tudta előre, hogy mekkora erő van a tengerészgyalogságot is megjárt Driver játékában, de itt egyértelműen uralta a teret – vele volt az erő!
BeSZERvezve (2015) – Kristen Stewart
A dolog kétfelé sülhet el a füves komédiáknál: vagy nagyon jó poénok jönnek össze, mint például az Ananász expresszben, vagy pocsékok a viccek, de senki sem veszi észre, mert
jó eséllyel az alkotók is be vannak tépve, mint a csacsi,
és a rémes magyar című BeSZERvezve is ilyen, de az eredeti cím, az American Ultra se jobb, mert tök értelmetlen. Jesse Eisenberg egy szétcsapott, pánikrohamos kisvárosi srác, aki egy eltolt képregényt írogat egy nagy majomról, és kiderül róla, hogy valamikor egy titkos kormányprogramban akartak gyilkost faragni belőle, amiért most likvidálnák, de varázsütésre felélednek rejtett képességei. Egy dolog, hogy a történet zagyva és értelmetlen, de az egésznek nincs tempója, mondanivalója és értelme, és persze két remek színészt is elpocsékolnak benne. Eisenberg tud jó lenni – lásd Social Network – A közösségi háló (2010) vagy a Szemfényvesztők (2013) -, de most tojt bele az egészbe, a csaját alakító Kristen Stewart azonban minden pillanatot megragadott, hogy életet leheljen a karakterbe, tudván, hogy az sokkal több, mint aminek látszik.
Boldogság bármi áron (2014) - Jennifer Aniston
A lista többi filmjével ellentétben itt eleve az volt a cél, hogy a könnyed vígjátékairól ismert Jennifer Aniston egy igazán drámai alakításban csilloghasson, és ez alapvetően össze is jött, de az alakítás egyben agyon is nyomta a filmet maga alatt. Ehhez képest meglepő, hogy a film főszerepére egyébként nem Aniston volt az első jelölt, vagyis tulajdonképpen beugrószerepről van szó, utólag nézve azonban remek választás volt. Neki szerintem nagyon kellett, hogy végre kilépjen abból a dobozból és szerepkörből, ahova egyébként nagyon illik, de ami nyilván már semmiféle kihívást nem jelentett számára. Látszik is, hogy mindent belead a játékába – az Oscar-versenyen ugyan ezt nem értékelték, de egy Golden Globe-jelölést megért. A színésznőt egyébként egy közeli barátnője, Stacy Courtney kaszkadőrnő inspirálta a szerep megformálásában. Courtney munkája során súlyos balesetet szenvedett, évekig krónikus fájdalommal élt, a lábait 23 alkalommal műtötték, miközben opiátfüggővé vált, de végül szó szerint lábra tudott állni, és újra dolgozni kezdett.
Focus - A látszat csal (2015) - Will Smith
A Focus természetesen egy szélhámosfilm, hiszen a „csal” szó is benne van a magyar címben, és elsősorban arról szól, hogy mindig tartsuk a szemünket a célon, és ne a mellettünk álló szöszi dekoltázsán, vagy ha mégis eltéved a tekintetünk, legyen egy ütős B-tervünk. Will itt Margot tanítómestere, a legjobb trükköket adja neki át, hogy évekkel később szembekerüljenek, amikor mindketten egy brazil aranyifjút próbálnak kiforgatni a vagyonából. Az egész kínosan kiszámítható, pedig ebben a műfajban a meglepetés a lényeg, nem is néz ki olyan jól, és a szereplőgárda sem túl erős a Will Smith-Margot Robbie párost leszámítva. Smith azonban, mintha egy teljesen más filmben játszana, mint a többiek, beleadott apait és anyait, meglepő érzelmi töltetet csempészve a veterán szélhámos karakterébe, és ettől legalább lett valami súlya a sztorinak, tétje a végkimenetelnek, ami komoly tény egy ennyire lapos, sótlan és fantáziátlan film esetében. Nem mellesleg Smith hosszú karrierje során ez volt az első eset, hogy fehér bőrű lányt kapott maga mellé romantikus partnerként, ráadásul egy nála jóval fiatalabb SZŐKE fehér csajt.
A fantasztikus Burt Wonderstone (2013) - Jim Carrey
Ha szigorúak akarnánk lenni, akkor ez a film gagyi, egy nagy idétlenség, de miért akarnánk szigorúak lenni egy olyan filmmel szemben, amiben Steve Carell és Steve Buscemi, illetve Jim Carrey játszik? Mindhárman bűvészeket alakítanak, Carell és Buscemi két régivágású iparost, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, és Burt Wonderstone és Anton Wonderstone néven lépnek fel Las Vegasban már évek óta – nem csoda, ha csillogó-villogó műsoruk poros és avitt lett, ondolált frizurájuk rég ciki, barátságuk pedig feszültségektől terhes. Keserű rivalizálásukba rondít bele egy utcai illuzionista, aki olyan extrém mutatványokkal sokkolja a nagyérdeműt, mint amikor 12 napon át tartja vissza a vizeletét és egyéb nyalánkságok, és mellette a duó kőkorszakinak tűnik. Burt és Anton csak akkor reménykedhetnek a nagy visszatérésben, ha valami egészen újjal képesek előrukkolni. Carell és Buscemi persze remek komikusok, de itt messze szórakoztatóbb náluk a gátlástalan, a saját agyát is meglékelő hipszter bűvészt alakító Jim Carrey.
Bohém rapszódia (2018) - Rami Malek
Ahhoz, hogy a Queen énekeséről szóló filmben a Queen számai megszólalhassanak – ami azért egy elég fontos elem -, az együttes még élő tagjainak a beleegyezése volt szükséges, amit ők, Brian May-jel az élen ahhoz a feltételhez kötöttek, hogy szinte mindenbe beleszólást kapjanak, a szereposztást is beleértve. Ők fúrták ki a produkcióból a főszereplőnek eredetileg kiválasztott Sasha Baron Cohent, és úgy általában csak gond volt velük. Részben ennek volt köszönhető – részben pedig az eredeti rendező, a menet közben kirúgott Bryan Singer irracionális viselkedésének -, hogy maga a történet minimum közepesre sikerült, a vágók pedig vért izzadtak, hogy a cselekmény össze is álljon. Amilyen nehéz szülés volt, csoda, hogy kaptunk egy nézhető filmet. Mert a Bohém rapszódia rengeteg nyilvánvaló hibája ellenére nagyon is nézhető, két, szintén nyilvánvaló okból. Az egyik a Queen legnagyobb slágereinek még ma is elképesztő átütőereje, a másik a főszereplő, Rami Malek alakítása, és úgy általában, kisugárzása, és a kisugárzás azért elég fontos tényező egy Freddie Mercury életéről szóló filmben. Az egyiptomi kopt családba született Malek egy zseni, és erre a szerepre született, nem véletlen kapott Oscart, BAFTA-t, Golden Globe-ot, és minden díjat, ami csak létezik.
