Nincs is finomabb egy szépen tálalt, gusztusos expozíciónál – ami persze nem egy egzotikus görög fogás, hanem egy dramaturgiai kifejezés. A helyszín, a karakterek és az alaphelyzet bemutatását értjük alatta, és a többi drámai fogalomhoz hasonlóan nincsenek kőbe vésve a szabályai. Az expozíciót el lehet intézni fél percben, egy képernyőn átúszó felirattal is, de lehet akár a vége főcímig is húzni. A krimik és a thrillerek esetében nem is ritka, hogy folyamatosan érkeznek az új információk és vele együtt az új kérdések, így amíg nem oldódik meg a központi rejtély, a néző figyelme sem lankad. Ez a módszer persze nem veszélytelen, ha sokáig nem derül ki, hogy mi a történet tétje vagy mi mozgatja a főszereplőket, súlytalanná is válhatnak a menetrendszerűen érkező fordulatok – annak idején ebbe a csapdába estek bele a Lost alkotói is.

Mark Mylod filmjének is az expozíció a fő attrakciója, pláne, ha úgy ülünk be rá, hogy nem láttuk az előzetest, és az alaphelyzettel is csak annyira vagyunk képben, mint az Anya Taylor-Joy által alakított Margot. A fiatal nő a molekuláris gasztronómiáért rajongó Tyler (Nicholas Hoult) alkalmi randipartnereként érkezik egy apró szigetre, ahol a világhíres Slowik főszakács luxuséttermében vár rájuk egy exkluzív gasztronómiai bemutató 10 másik vendéggel együtt. A társaságában akad híres színész (John Leguizamo), hírhedt étteremkritikus, kiégett értelmiségi házaspár és néhány gazdag üzletember. A közös bennük a sznobéria, az arrogancia, és hogy mindannyiukat lefoglalják a saját problémáik.

Slowik azonban gyorsan kizökkenti őket, a szakácsait egy szektavezér határozottságával irányító férfi előbb bizarr ételekkel végzi a zavarkeltést – kihagyja például a mártogatós menüből a kenyeret és hínárt szolgál fel –, majd a vendégeket személyre szabott fogásokkal is provokálja. A gasztronómiai csúcsélménynek ígérkező este így fordul át szép lassan egy rémálomba, miközben az is kiderül, hogy Slowik tervét csak egyvalaki veszélyeztetheti – Margot, aki nem szerepelt az eredeti vendéglistán.

A menü forgatókönyvírói, Seth Reiss és Will Tracy kiváló ütemben adagolják a fordulatokat, a felszolgált fogásokról elnevezett fejezetekben

olyan lassan, de biztosan nő a feszültség, mint kuktában a gőz.

Egy átlagosnál jóval véresebb és erőszakosabb Agatha Christie-történetként működik is a film, leszámítva azt az apróságot, hogy a nyomozó (nem létező) figurája helyett itt legfeljebb a társaságból alaposan kilógó Margot-nak drukkolhatunk. A kérdés már csak az, kínál-e többet is a film a műfaji izgalmaknál, vagy a szavatossága mindössze a rejtélyek felfedéséig tart.

Mylod rendezése abból a szempontól mindenképpen hasonlít egy Michelin-csillagos étterem degusztációs menüsorára, hogy kellően változatos. A már említett krimielemek mellett van benne egy nagy adag suspense, egy csipetnyi horror, némi thriller, és egy markáns szatíraréteg is, az ízek azonban nem mindig harmonizálnak egymással. A sztori alapján A menü lehetne akár a Fehér éjszakákhoz hasonló art horror, vagy társadalmi szatíra is Bunuel (A burzsoázia diszkrét bája), Ruben Östlund (A szomorúság háromszöge) vagy Ferreri (A nagy zabálás) után szabadon, de amíg az előbbi lehetőséggel nem él, addig az utóbbihoz nem elég bátor. A szupergazdagok hiúságát és beképzeltségét vagy a csúcsgasztronómia trendjeit célkeresztbe helyező poénok meglehetősen ártatlanok,

a 100 perces játékidő pedig kevés ahhoz, hogy a karakterek súlyt kaphassanak

– ellenpéldaként az HBO sorozata, a hasonló témákat boncolgató A Fehér Lótusz szolgálhat.

A kiváló expozíciós technika képes elfedni, hogy A menü nem hatol túl mélyre, de csak addig a pontig, amíg megválaszolásra nem kerül minden kérdés. Ha a film végül mégsem csak alkalmi moziélményként marad meg bennünk, az leginkább Ralph Fiennes játékának köszönhető, aki tökéletesen demonstrálja, mit jelent az a kifejezés, hogy „fenyegető aura.” A menüből aligha lesz klasszikus, de

Slowik főszakács karizmatikus gasztrogonoszának ott a helye Anthony Hopkins Hannibal Lectere mellett.