1. A gyerekek tudnak valamit – Rejtély (2005)

Michael Haneke úgy készít filmeket, mintha saját szereplőin kívül a nézőit is gyűlölné: az osztrák rendező sok, unfairnek is nevezhető dobást vetett be karrierje során az elvárások és jókedv felborítására. (Testvérem az Úrban, a Funny Games-t tényleg kétszer kellett megcsinálni?) Igaz maradt ez akkor is, amikor az úgynevezett “csavaros krimi” műfajában próbálta ki magát: szándékosan úgy fejtette ki a film címébe is tett rejtélyt, hogy a néző sötétben tartása mellett építse az ördögi feszültséget. A játékidő alatt lefolyó események kulcskérdéseire pedig magyarázatot sem adott. Vagy mégis? 

A Rejtély utolsó snittje egy iskola kapuját mutatja jó hosszan, ahogy sürögnek-forognak a gyerekek, szülők, tanárok. Pár másodpercre, a kép sarkában pedig észrevehetjük, hogy két kulcsszereplő két gyereke (akikről eddig fogalmunk sem volt, hogy ismerik egymást) vált pár bizalmas szót, majd búcsút int egymásnak. Megmagyarázza a filmet ez a rejtélyes beszélgetés, vagy még több kérdést vet fel? Végülis tökmindegy, mert egy mesterműről van szó.

2. Egy Blake Lively-nál sokkal jobb kettő - Egy kis szívesség (2018)

Az Egy kis szívesség egy kellemes meglepetésfilmként érkezett 2018-ban: Anna Kendrick, Blake Lively, és a vígjátékokban rutinos Paul Feig rendező közös projektje az elvárásoknál sokkal izgalmasabb, élvezetesebb és menőbb lett. A kisvárosi anyukák éjfekete titkaiban áskálódó háztartási thriller Lively titokzatos antagonistáján csavar egy nagyot a történet végén. Picit A tökéletes trükkre emlékeztet a dolog, ám itt teljesen másra megy ki a játék azzal, hogy kiderül: nemcsak egy, hanem két ember is viseli ugyanezt az arcot, hiszen a karakternek titokban akad egy ikertestvére is. A csavar jól illeszkedik a történetbe, amely már az elejétől kezdve egy picit a föld fölött jár, Livelynak pedig lehetőséget ad arra, hogy komolyan árnyalja munkáját a filmben.

3. Szó szerint kell érteni a címet – A belső ember (2006)

Spike Lee annyira zseniális rendező, hogy még egy hozzá képest visszafogott, hagyományos bankrablós thrillert is úgy képes összehozni, hogy az bőven kiemelkedjen műfaján belül. Denzel Washington és Jodie Foster segítségével mondjuk ez azért nem a legnehezebb dolog. De a címbéli belső ember az igazi sztár, azaz Clive Owen okos, kemény, de végső soron nem teljesen antipatikus Dalton Russelle. A karakter az epikus bankrablás végrehajtása után szőrén-szálán eltűnik, mi pedig a többi szereplővel együtt találgathatjuk, mi lett vele. 

Amikor a film végén a homlokunkra csapunk, vigyázzunk, hogy ki ne üssük magunkat: kiderül ugyanis, hogy a címet sosem átvitt értelemben kellett volna értelmezni. Azért, mert Russell egész egyszerűen befalazza magát a bankban egy rejtett kis kamrába, így a szó fizikai értelmében válik belső emberré. Aztán amikor már mindenki lenyugodott, szépen kimászik a kamrából, és a rablás után a szokásos menetrendbe visszatérő bank egyik átlagos munkanapján sétál ki a tett helyszínéről.

4. A titkos, gonosz terv: lótenyésztés – Bocs, hogy zavarom (2018)

A Bocs, hogy zavarom már a kezdetektől büszkén villogtatja szürreális elemeit, aztán felfedi, hogy a bohókás, tragikomikus külcsín alatt a legrémálmibb, legidegbetegebb mélységeit rejtegeti. Amikor a telefonos ügynökség sztársalesmane (LaKeith Stanfield) rossz folyosón fordul be a CEO házibulijában a WC-t keresve, véletlenül belebotlik a gigacég igazi, titkos tervébe:

Armie Hammer és csatlósai egy titokban kifejlesztett drog segítségével lovakká akarják átváltoztatni a munkásosztály tagjait, hogy gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztassák őket.

A film első lovas jelenete nemcsak az alulértékelt, roppant bizarr csavar miatt emlékezetes: hanem azért is, mert egyik pillanatról a másikra alattomosan traumatizáló horrorrá változtatja az abszurd komédiát. Itt pedig még messze nem is ért véget az őrületek sorozata.

5. Nincs sorozatgyilkos, csak mindenki nagyon hülye  – Játsszunk gyilkosost! (2022)

Hanna Reijn Z-generációs slasherkrimije, a Játsszunk gyilkosost! bizonyos értelemben a Gyilkosság az Orient Expresszen szöges ellentéte. Míg a klasszikus Agatha Christie-sztori végén az derül ki, hogy gyakorlatilag mindenki részt vett a gyilkosság elkövetésében, a Játsszunk gyilkosos! tökéletes csavara az, hogy igazából nem is létezik az a gonosz, elmebeteg gyilkos, aki folyamatosan vadássza le a házibuli résztvevőit. Az első “emberölés” valójában csak egy bizarrul félresikerült TikTok-os villogás volt, a többiek pedig félig-meddig véletlenül, a pániktól vezérelve öldökölték meg egymást a hajmeresztő éjszaka folyamán.

6. Az élet szép, az igaz szerelem pedig létezik – Strange Days - A halál napja (1995)

Kathryn Bigelow 1995-ös cyberpunk sci-fije az egész műfaj, valamint az alkotóik karrierjének viszonyában is egy kriminálisan alulértékelt mestermű. A Strange Days iszonyatosan lehangoló képet fest a jövőről, ahol a technológiai fejlődés felett nagyjából teljesen átveszik az uralmat mindenféle pszichopaták, a kizsákmányolásnak és a kizsigerlésnek pedig új, rémálomba illő módjai mutatkoznak be. (Mainstream filmben se addig, se a Strange Days óta nem találhattunk olyan émelygésig sokkoló megerőszakolásjelenetet, mint amivel itt Bigelow még a cselekmény első harmadában alapozza meg a hangulatot.) 

A Strange Days szinte a legvégéig egy brutális és lélekgyilkos thriller marad, ám az utolsó percekben mégis csavar egyet a dolgokon: egy logikus és szívből jövő, de váratlan happy endet enged meg hőseinek. Az új évezred hajnalára időzített, mozgalmas fináléban ugyanis egymásra néz a Ralph Fiennes által játszott Lenny Nero és az Angela Bassett által megformált Lornette "Mace" Mason (úristen, milyen szép emberek voltak ők ‘95-ben). Mindkettőjüknek egyszerre esik le, hogy az eddigi intenzív igazságkeresés, valamint teljes egzisztenciájuk kockára tétele alatt eddig észre sem vették, hogy amúgy szerelmesek lettek egymásba. És akkor megszólal Lori Carsontól a Fall in the Light. A nézőnek pedig sok sikert kíván Bigelow, hogy ne bőgje el magát a végtelenített szörnyűségeket ellenpontozó pillanatnyi, ám őszinte, ártatlan és végtelenül emberi egymásra találás láttán.

7. Ja, hogy ez egy monodráma – Időhurok (2014)

Az Időhurok című agycsavarós időutazós filmet azért nem érzi túlbonyolítottnak, logikátlannak a néző, mert az valójában egyetlen atombiztos ötletet bont ki másfél óra alatt szépen, lassan, metodologikusan, elvíve egészen a logikus végkifejletéig. Közben pedig a műfaji elvárásokkal is okosan játszik: először scifi-thrillernek, majd akár scifi-románcnak is hihetnénk az Időhurkot. Azonban szép lassan le fog esni, hogy igazából egy négydimenziós monodrámát látunk, amelyben gyakorlatilag minden fontos karakter egy és ugyanaz az időutazó személy. Egyszerre saját szerelme, saját apja, saját anyja, saját ellensége. De vajon kicsoda Ő egymagában? Ethan Hawke félelmesen átélhető módon őrül bele a válasz keresésébe, Sarah Snook pedig úgy rakja le a névjegyét az asztalra, hogy az csattan.