Ha valaki nem tudná, eredetileg az afroamerikai folklórnak a jazzbe költözött, nem pont a szabályos helyén megszólaló, sajátos, "csúszkáló" hangjait nevezik blue note-nak. Mióta azonban - és ennek idén épp 60 éve - a nácizmus elől Amerikába, noch dazu az "elfajzott" zene hazájába emigrált Alfred Lion megalapította, majd kenyeres pajtása, a két évvel utána érkező Francis Wolff hangulatos fotóinak segítségével működésbe hozta kis kiadóját, a Blue Note egyet jelent a címben is jelzett dologgal. Nagyon szép történet ez, sokkal több van benne minőségi zenénél, igazság szerint többrészes tévésorozatot érdemelne (aminthogy az évfordulóra ki is hoztak egy hét dupla CD-ből álló albumot The Blue Note Years címmel, korlátozott példányszámban, mesés ajándék lehet). A zene és e többlet bemutatásának igénye vezette a rendezőt, és sikerült is sok mindent beleszorítania másfél órába (a legaranyosabb, ahogy öreg fekete jazzisták kacagva utánozzák a fehér német zsidó esetlen táncmozdulatait, aki bár maga nem zenélt, mégis hibátlanul ráérzett, mikor van a zenének svungja, akarom mondani swingje, pontosan megérezte, mi az, aminek lemezen a helye, és máig hálával emlegetik, hogy hagyta őket zenélni, sőt, ellentétben a piacot megcélzó, mai kiadói mentalitással), habár voltak benne fölösleges játékfilmes epizódok (a kamasz Lion Berlinben), viszont ennél sokkal fájóbban hiányzott a Blue Note néhány óriása (Art Blakey, Sonny Rollins, Thelonius Monk, Bud Powell, John Coltrane vagy Jimmy Smith mellett nagyon itt lett volna a helye Miles Davisnek és Charlie Parkernek, példának okáért). A zenei mérce nagyon magas, legyünk telhetetlenek filmileg is.
