Robert Rodriguezt én legszívesebben egy güzühöz hasonlítanám. Hogy mi is ez a güzü, azt ugyan nem tudom, biztos valami állat, de hogy sokat dolgozik, azt az ismert mondás igazolja.
Rodriguez annyit dolgozik, mint a güzü. Szinte példa nélküli termékenységgel ontja filmjeit, egyszemélyes opuszait, amelyeknek írója, rendezője, vágója, operatőre, díszlettervezője, zeneszerzője, talán még büfése is. Tény, hogy hollywoodi mércével mérve szinte ingyen, néhány centes költségvetésből gazdálkodik. A hazai, szűkös anyagi lehetőségeik mögé bújó filmeseinknek mondom, bár biztos tudják, a már kultikussá vált első filmjét, az El Mariachit 7000 $-ból, vagyis kevesebb, mint húszmillió forintból forgatta le. A film sikere ugyan kinyitotta a producerek bukszáit, de még így is jóval az átlag költségvetés alatt dolgozik.
Legújabb filmje, a Volt egyszer egy Mexikó a Mariachi-trilógia harmadik része. A már említett El Mariachi, és ha lehet, ennél még népszerűbb Desperado után a búsképű gitárhős újra itt van a filmvásznon, hogy véres és könyörtelen bosszút álljon gaz drogbárókon, korrupt CIA-ügynökökön és hataloméhes, kapzsi diktátorokon.
Kiváló szereplőválogatásában megmutatkozik Rodriguez képregényrajzoló és karikaturista múltja. Figurákban gondolkodik, sokkal többet jelent neki az, hogy pozitív és negatív hősei jellegzetes, markáns arcok legyenek, a színészi képességek számára nem sokat jelentenek. Színészeitől nem is vár el nagy teljesítményeket, mindössze vadul kell nézniük hol erre, hol arra, széles, ám lendületes mozdulattal kell fegyvereiket előkapniuk, és egy balett-táncos eleganciájával kell tüzelniük. Ezért is meglepő, kitűnő színészekkel dolgozik, akik maximális mértékben fojtják vissza színészi ösztöneiket, nyilván erős rendezői instrukcióra pusztán a figura fő jellemvonásainak megjelenítésére törekszenek. Nincsenek árnyalt alakítások, csak kevés, de erős vonalakkal meghúzott, lecsupaszított figurák.
Antonio Banderas (Mariachi) szemébe lógó félhosszú hajával, dúlt arcával, és a bosszútól égő tekintetével abszolút telitalálat, figurájában szinte a bosszú ikonja teremtődött meg. Salma Hayek maga a tüzes, érzéki mexikói menyecske, érte persze, hogy érdemes meghalni. A szemében égő tűz kihunyása szerelmében szörnyű bosszú lángját gyújtja fel. Ők a trilógia állandó szereplői.
Más állandó Rodriguez-színészek mellett, mint a tetovált és nagyon veszélyes képű Danny Trejo, valamint a joviális Cheech Marin mellett olyan húzós nevek tűnnek fel, mint Johnny Depp, Sands, a korrupt CIA-ügynök szerepében, Willem Dafoe, mint megátalkodott drogbáró és nyilván valamelyik méregdrága nyugati parti elvonó mélyéről a régen látott Mickey Rourke, ingatag lelkületű, csivavája mögé bújó gyilkosként.
A Mariachi-trilógiát nézve, kézenfekvő, a rendező által is elismert a párhuzam két másik, szintén kultusszá lett trilógiával, a George Miller-féle Mad Max-szel, és Sergio Leone Dollár trilógiájával. Valóban, a mexikói téma és a cím választása a Volt egyszer egy Vadnyugatra hajaz -igaz, a Dollár-trilógia az Egy maréknyi dollárért, a Néhány dollárral többért, és A Jó, a Rossz és a Csúf című filmeket jelöli-, ez, valamint lövöldözős jelenetek koreográfiája Leone mester hatását mutatja, a visszatérő figurák és a képregényszerű történetmesélés pedig mindkét előzményre utalnak. A kissé lapos sztori, és az egysíkú karakterek miatt a Mariachi-trilógia viszont inkább a Mad Max-hez közelít. És hiányzik Leone nagyigényű, történeti tablót festő ereje is.
A Volt egyszer egy Mexikó a Mariachi-trilógia legnagyszabásúbb, legnagyobb költségvetéssel készült, ám mindezzel együtt a leggyengébb darabja. Talán, ha Robert Rodriguez a szintén eléggé monomániás Tarantino barátján kívül megbízna másban is, és néhány pozíciót, mint a forgatókönyvírás, vagy az operatőrködés, vágás, kiengedne a kezéből, és maradna mondjuk szimplán rendezőnek, akkor lehetne igazán nagy. Így azonban csak egy kicsit az, és ha nem lett volna az El Mariachi és a Desperado, még az se.
