A bevizsgált könyv nem mindig könnyíti meg a címválasztást. Hogy mi legyen a kritikai szöveg legeleje. Ez olykor jó, máskor rossz. Néha a tárgyazandó művet érintő kétségek, máskor épp az opusz lehengerlő ereje nehezíti az irodalmi minőségellenőr (no, ez túlzás, legyen az ő neve: előkóstoló) dolgát. Nem ritka, hogy annyi irányban nyitott a könyv, mást ne mondjunk, előképeinek mintázata olyan fokú: a lehetőségek tárháza kimeríthetetlennek tűnik.

Grecsó Krisztián regénye az utóbbi esélyeket hívja elő: lehetne dolgozatunk címe Zabhegyező, de akár Zűrzavar és korabánat, netán Az író arcképe kölyökkutya korából. Miképpen a végül nyerőként befutott - torzított - verzió is. Folytathatnánk.

Hiszen a Megyek utánad annak az elbeszélői hagyománynak a gazdag áramlásába sorolódik, poétikai megoldásait, perspektíváját, dinamizmusát onnan meríti, amelyet az ötletszerűen említett prózák fémjeleznek.

A gyerekkortól, a pubertáson át, az érlelődő ifjúságot beleértve, a férfikorig kíséri végig a főszereplő, Daru történetét, fókuszpontjában a lányokkal, a csajokkal, a nőkkel, vagyis az ún. nemi szerepek kialakulásának útvesztőiben; a szkhüllák és karübdiszek, a tarajos hullámverések és a szakadékos partok, a hajótörések és a nyugalmas öblök között megszerzett tapasztalatainak hajónaplóját írja Grecsó.

Könyve ekképp az egyre határozottabban hangot követelő szexus, végső soron a szerelem öntudatra ébredő regénye. Keserves, felemelő, küzdelmes, vívódó, kereső, hányódó, borús, egyben felhőtlen, önfeledt, mulatságos, groteszk és megrázó helyzetek örvényébe kerül az előzékenyen megszólított olvasó. Mert Grecsó könyve bizonyos szempontból biztosra megy; nincs emberfia, aki a témában érintett ne volna; mindenki átélte az idevágó kudarcokat és sikereket, abban az arányban, ahogyan sorsa kimérte. És sorson itt természetesen azt a családi, szociokulturális környezetet értjük, amely már szikrányi eszmélésünket megelőzi, keret és korlát, tengely és béklyó.

Grecsó nyolc fejezetre tagolja a Megyek utánad-ot. Voltaképp nyolc, pontosabban: hét női szereplő neve alatt futnak az egységek. A felépítés, ahogy fentebb jeleztük, túlnyomórészt lineáris. Az első „érintés” Lilié, az utolsó Julié. Köztük Eszter, Petra, Sára, Gréta, Adél. Az auftakt (Lili jön) erős és hatásos; sűrű, tömött nyáridőt „rak fel a vászonra” Grecsó; a nap rettentő, izzó korongja moccanatlanul uralkodik a karcolatlan égen, a levegő rezeg, akárha mint Pilinszkynél: „Merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra.”

Grecsónál a kukoricaföldre, ahol kis Bálint, alias Andor, a nagyfiú leckézeti, kínozza nálánál kisebb társait, Lilit és Darut; térdel a két gyerek széttárt karokkal a rekkenő hőben órákon át. Finom arányérzékkel megállított idő lel a képben poétikus foglalatot, amelyet aztán szétrombol a menekülés ösztöne, az ezt követő hajtóvadászat, végül Daru vakmerő mozdulata, amellyel fejbe rúgja üldözőjüket. Hogy mit érzett Daru akkor, és mit érez a regény további epizódjaiban, azt Grecsó két látószög egymásra utalásával formálja meg: „Daru nem akarta tudni, mi miért történik. Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az. Senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg bennem belőle.” A történetmondás aktuális jelen ideje konfrontálódik a reflexív, visszatekintő elbeszélő idejével, ekképp kettő az egyben helyzetet komponál.

A gyerekszerelem, a hőssé lett Daru dicsősége persze nem is oly hosszú idővel megkopik, ahogyan lenni szokott, a kiscsaj kereket old, nagyobb fiúk bűvkörébe kerül, ám mindennek hátteréül Grecsó erős faktúrájú világot fest; a nyolcvanas évek vidék-Magyarországának atmoszféráját, a boltok kietlen kirakatait, az utcák néptelen némaságát, és nem utolsó sorban a fóliasátrak verejtékező levegőtlenségét átélten és árnyaltan hozza és tartja képben. És a színfalak között és előtt szépen emeli meg az apa alakját, aki a falusi miliő csodabogara és számkivetettje, belső emigránsa. A magyar Pimodán el- és leszármazottja alkoholos katatóniában tölti napjait, időnként, lángot kapó részegségében József Attilát szaval, kiabál, ordít a pusztába.

A Megyek utánad táncrendje tehát az első oldalaktól világos; adott az ugróiskola. A kérdés, nem válik-e túlzottan követhetővé a kotta.

Igen is, meg nem is.

Ha valami kikezdi a regény elgondolt szakítószilárdságát, az annak egy-nézőpontúsága. Mert hiába dolgozik, közelít Grecsó látszólag többoldalúan, világa mégis és alapvetően egyszólamú. Ez persze nem baj, hang van, karban tartott, gondozott, kitartott. Ám teherbírása a regény léptékével szemben, az előkóstoló szerint legalábbis, a könyv egy pontjától, alul marad. A Petra-történetnél, amelyben a konfliktus kevésbé a fiú és a lány, inkább Daru és Petra fennhéjázó családja között feszül, megtörik a lendület. Sietőssé válik a ritmus, az olvasó azt kezdi neszelni, az elbeszélő mindent, de mindent el akar mondani, fenékig üríteni a poharat. Kevésbé ábrázol, főleg informál.

A szövegben egyre határozottabban a zsánerek követelnek helyet; vékonyodó hasonlatok és képek, a kocsmai, a lakótelepi szcénák, az ivás és a fű, a kétségbeesés és a mámor, a világfájdalom és az önelvesztés hajóhintája meglódul ugyan, ám Daru valahol kiesik belőle. A Megyek utánad sebességet vált, minden áron önnön végére akar járni; Daru mindent tudni akar - magáról. Az utolsó, ünnepi, már-már hollywoodi felvonást, a vége főcímet egy válás előzi meg, annak halmozottan átlagos részleteivel és szentimentalizmusával, hogy aztán megjöjjön Juli, aki áradásul van is (Juli van), és Daru boldog búcsút intsen kísértésekkel, tévelygésekkel szerteágazó utazásának. Grecsó zárlata meghökkentően banális, mint egy szerelmi vallomás.

Nem volna igazságos azonban Grecsó-regényről itt letenni a pontot. Az Eszter-fejezet, a tehetsége, az adottságai alatt megroppanó, öngyilkos lány története, a tetemet az apával felfedező Daru makacs és feloldhatatlannak tűnő elnémulása, a Körös-part iramló vizű, szöszös lélegzete, a házibuliba készülődő Daru készülődő és mind inkább az összeomlással fenyegető hajzseléző igyekezete, a fiatal szervezetet feszítő, tomboló érzékiség, noha a szeretkezési jelenetek mérsékeltebb fokon izzanak, egyként jól megatalált betétjei és kötőelemei ennek a prózának. Nem beszélve arról, ahogyan a rendszerváltás körüli, tapogatózó, tanácstalan és szédelgő Magyarországot eszköztelen hatással, egy mozdulattal villantja be a pusztába telepített autószalon képében.

És nem enged ez a mondat sem, velünk lesz örökre: a városba buszozó, csirkéket szállító, majd csirkékkel visszatérő asszonyokról írja Grecsó felbecsülhetetlen érvénnyel: „Nénik veszik meg a nénik tyúkjait.”