Baj van az idővel Koltai Róbert új filmjében, a Világszámban. Semmi sem akkor esik meg a szereplőkkel, mint amikor filmbeli hősökkel szokott. Meglett ötvenesek válnak itt infantilis viccmesterré, majd lángoló szerelmessé, hogy aztán úgy hetven felé elfogja őket a kapuzárási pánik, és még egyszer megmutassák, bírják még ők a hetvenes évek Magyarországának szédületes tempóját.
Rögtön az első képkockák fenyegetően megkésett kibontakozást sejtetnek, hőseink, Dodó és Naftalin ugyanis már 1903-ban megszületnek. Apjuk, Slomó, a vándorcirkusz bohóca (Bodrogi Gyula) a századelő fekete-fehérségében no meg az éjszakai félhomályban néhány képkocka erejéig jól karbantartott hatvanasnak tűnik. Mintegy fél emberöltő múlva, amikor az ikrek (Gáspár Sándor és Koltai Róbert) már átvették a stafétát, és fő műsorszámként szemfényvesztenek, az öregük korát meghazudtoló frissességgel próbál lépést tartani a szórakoztatóipar fejlődésével. Ez valamilyen furcsa okból azt jelenti, hogy az addigra kora kilencvenesnek maszkírozott Slomó a trapéz tetején ficánkol. Bukás lesz a vége - érezzük, jogosan. A megárvult bohócpár viseli a családi hagyomány terhét, továbbviszik az apai hivatást. Aztán az ötvenes években a Nagycirkusz ünnepi előadásán Naftalin merész improvizálásba kezd. Az addigra igencsak érettnek látszó bohóc egy ötéves gyerek tudatlanságával provokálja a nézőtéren helyet foglaló félelmetes zsarnokot. Bukás lesz a vége - érezzük, bár meglepő fordulatként Dodó kerül börtönbe.
Az események 1956-ban gyorsulnak fel. A vidéki kellékesek nyugalmas életét élő Naftalint magával ragadja a történelem, némi véletlen zászlólengetés után a forradalom helyi hősévé válik, majd elindul, hogy kiszabadítsa bátyját. A kistarcsai úton összeakad Pipitérrel (Tóth Orsolya), akiről semmit nem tudunk meg, csak sejtjük, hogy annyira mesterkélten flegma, hogy biztosan fiatalabb bevallott 27 événél. Naftalin és Pipitér lestoppol egy (természetesen Szuezbe igyekvő, ferde szemű déli legények által vezetett - ők is áldozatok!) szovjet tankot, s felszabadítja a kistarcsai börtönt. A nehézségek pedig mintha csak ekkor kezdődnének, az ikerpárt drámai dilemmák rohanják meg: menni vagy maradni, együtt vagy külön. Egy pillanatra felcsillan az elszakadás lehetősége, a vígjáték műfaja azonban nem tűr ellentmondást: nagy együtt-túlélős sírva nevetést várunk - és ezúttal sem kell csalódnunk.
A Világszámot azonban mégsem a könnyen kiszámítható fordulatai miatt érezzük kínosnak. Attól kell feszengenünk, hogy milyen hiteltelen a középkorú tréfamester, aki a fagyos hangulatú ötvenes években bátor tréfákra ragadtatja magát. Vagy hogy mennyire nehezen hihető, hogy ugyanő néhány évvel később tankfoglaló forradalmárrá válik, majd hathetes katatón depresszióban siratja a viharos történelemben mellészegődött kísérőjét. Kár, hogy Dodónak és Naftalinnak már a századelőn meg kellett születnie, hiszen jobban összejöhetett volna a történet, ha az eggyel későbbi generáció játssza el az ikreket. Minden megkésett ebben a félreszabott jutalomjátékban.
A Világszám hamisítatlan Koltaifilmnek indul, a kisember nagy tettei és a történelem alulnézetből klisékkel. De az elképzelésen sokat ront mindaz, amivel a forgatókönyv a szokásos sikersztorit dúsítani véli. Van itt minden: közhelyes ikermisztikum (a sorsközösség mint egyszerre sajgó fejfájás), összekacsintás a művelt publikummal (csipetnyi Országúton-parafrázis), generációk szembeállítása és a színházi díszletek rosszkor és rosszul mozgatásában rejlő dramaturgiai lehetőségek sokszoros kiaknázása. A rutinos színészek lubickolnak a jól bevált karakterekben, és becsületesen vergődnek a motiválatlan epizódokban. Bármi gyűlt itt össze a néző szórakoztatására, volt már jobb is, jobbkor is belőle.
