Valami van a levegőben! – szól Olivier Assayas legújabb filmjének, a Május utánnak nemzetközi címe. Valóban azt akarta talán megmutatni, hogy akkor, a '68-as (micsoda is?) események után minden picit más lett. Hogy mi van a levegőben, nem nagyon tudjuk meg. Szívjunk együtt!
Távozván a Frankofón Filmnapok vetítéséről Mariska néni esete jutott eszembe a plébánossal. Az öreg néni már századszor gyónja meg 60 évvel korábbi bűnbeesését a HVCS Józsival, s miután a plébános figyelmezteti, hogy ezt már párszor hallotta, ő csak annyit mond: "Tudom, persze, de olyan jó beszélni róla!" Valahogy így vannak az idősödő rendezők is, és szívesen veszik elő saját, 40 évvel ezelőtti történeteiket, öltöztetik mai alteregóikat trapéznadrágba, adnak a szájukba mindenféle fújni, szívni és inni való anyagokat, szerelmeskedtetik őket nyári szünetben, a padlástéren, szalmában. Közhelyek nélkül, tényleg.
Nem, nem Olivier Assayasról szólok, csak úgy általában, hiszen – ahogy ő mondta a filmnapokon – filmje nem teljes egészében önéletrajzi ihletésű, csak elemeket tartalmaz. Még szerencse, teszi hozzá a kritikus, aki köszöni szépen, nem igénye a lelki sztriptíz.
Szóval gondban van mindenki, aki megnézi a filmet, majd megkérdezi tőle bárki, hogy tetszett az. Mert tisztességesen összerakott film ez a Május után. Gilles, átlagos francia gimnazista, aki aggódik a jövőjéért, ezért egy tanév végi májusi éjszakán társaival összefújja szlogenekkel az iskola falát, és kiszór pár röplapot az udvaron. Kicsit botrány lesz az ügyből, így kicsit utazgat a környező országokban, amíg elül. Addig is építi az olasz proletárkommunizmust, propaganda filmeket vetít a toszkán kommunista ifjúságnak. Szóval a film jól idézi meg a zavaros ’70-es éveket, kellően pszichedelikusak a zenék, s a korhoz méltóan, hitelesen szólnak a pamfletek is (már amennyire ezt a magamfajta harmincas kritikus gondolhatja). A film legjobb tulajdonsága azonban mégis a karakterek irritáló hipszter (akkor talán nem is így hívták) stílusa. Itt mindenki meg nem értett művész, plusz újságíró, filmes, táncos és festő. Vagy majd lesz. Itt mindenki megváltja a világot, vagy ha nem is, akkor ismer valakit, aki megváltja a világot. Apám színházi adaptációja ósdi, ez egy másik világ, fater, de te ezt nem értheted.
Szóval van egy sor jól eltalált, önmagával koherens egészet alkotó része a filmnek. De ezzel szemben – vagy éppen e miatt – kicsit önmaga paródiája lesz. Nem érezni, hogy a rendező távol tartaná magát ettől a mára már inkább vicces vagy félelmetes, mintsem magasztos stílustól, sokkal inkább érezhető a könnyes nosztalgia, s nem a tárlatszerű, objektív politikai-társadalmi tabló. Mindenki filozofál, és közben a munkásosztályért harcol, mindezt az '50-es évek vasfüggönyön inneni retorikájával (1971-ben Franciaországban!), ami itt, keleti végeken inkább félelmet kelt, mintsem osztályharcra buzdítana. Ja, és még valami: a rendező magyar származású, anyja révén félig magyar. Őszintén sajnálom, mert szívesen szeretném ezt a filmet.
Értékelés: 6/10
