A színmű nem tartozik a kedvenceim közé Shakespeare életművében. Számomra két darabra esik szét: a két, egymással szemben álló tábor harcára, és ettől eléggé elválóan Troilus és Cressida lehangoló szerelmi történetére.
Silviu Purc-rete rendezése a Katona József Színházban sikeresen és meggyőzően simítja össze e két szálat: nála tehát az is összenő, ami nem tartozik össze. E politikai természetű asszociációt amúgy alaposan megsegíti a produkció egésze: nem lehet nem két szekértáborra gondolni. Igaz, szekerek helyett itt emeletes vaságy áll rendelkezésre. Megteszi.
A görögök és a trójaiak külön térfélen ugyan, de mégiscsak egyetlen közös laktanyában élnek - középen mosdósor választja el őket. (Ez bizonyos helyekről korlá-tozza a láthatást; Helmut Stürmer amúgy mélységesen gazdag jelentésű díszletét látva fölteszem, hogy ez voltaképpen a hatás része: bármelyik felet látjuk, az egészet látjuk.) Mindkét tábor jól belakta a saját helyét, rutinjuk előre-hátra hosszú távú. Vívják a háborút. Nestor - Kun Vilmos vicces-szomorú alakítása - például már bele is öregedett.
Két csapat - mint megfáradt sportolók - kászálódik ki az ágyból; maguk fújják trombitán a bömbölős harci riadót. Hokisok vagy baseball-játékosok - játékosok, mindenesetre. Kispályások, mégpedig. Thersites, a görögök cinikus értelmiségi bohóca (Bezerédi Zoltán éles, kontúros alakításában) nem tud oly mélyre bújni az ágy alá, hogy ne magasról nézze le őket mégis. A másik oldalnak is megvan a maga bohóca: Pandarus, Troilus és Cressida kerítője joviálisan lébecol, Haumann Péter ezt zsigerből tudja.
A többi nem bohóc. Megélhetési fővezér, mint Ujlaki Dénes Agamemnonja. Vagy páváskodó hólyag, mint a trójai vezér, Lengyel Ferenc Hectora. A görögöknél Ajax agyatlan melák (Tóth Zoltán), Ulysses eszes provokátor (Hajduk Károly), Menelaus fölszarvazott, komplexusos gyáva, Diomedes (Kocsis Gergely) cinikus haszonleső. Nagy Ervin Achillese magánéletbe merül Koloszár András Patroclusával a szeparéban. A trójaiaknál Paris (Mészáros Béla) a bebábozott Helénát vigyázza, Aeneas (Takátsy Péter) cinikus sündörgő, Antenor (Barnák László e. h.) ember formájú csomag. Priamus (Olsavszky Éva) és Calchas (Czakó Klára) már csak jelenség, nem tényező. Cassandra (Tóth Anita) hiába visítja, "sírj, Trója, sírj", senkit nem érdekel. Csupa jól szabott alakítás - köztük néhány kiemelkedő.
Infantilis mindenki: katonásdit játszik. Hőbörögnek, egymásnak ugranak, múlatják az időt, fölhorgadnak, lecsillapodnak, hízelegnek - unatkoznak, nyilván.
Kapóra jön a szerelmi történet - mennyit kínlódik, machinál, sertepertél szegény Pandarus, míg a virágcsokrot szorongató, talpig felöltözött, lelkes kisfiú Troilus mellé betuszkolja az ágyba a nyakigláb, viháncolós Cressidát, még rájuk is fekszik a biztonság kedvéért. Nagy rajongást látunk, túl nagyot. És amikor a szomorú és kényszerű válásra sor kerül - Pandarus egyfolytában Troilust siratja -, figyelmünket nem kerüli el, hogy Cressida macit pakol a bőröndjébe.
Purc-rete fénnyel váltogatja a két térfélen játszódó jeleneteket, baljós szarkazmussal vonja be a mindennapi háború rutincselekvéseit, a borotválkozást, öltözködést, fogolyejtést, mulatozást. Minden azt sugallja: ennek a felelőtlen, teátrális operett háborúsdinak nem lesz jó vége. Ajax és Hector nagy felhajtással, gúnyos buzgólkodással előkészített párbaja rokoni ölelkezésbe, féktelen dáridóba fúl - hol van már az indíték, a cél, kit érdekel Heléna és a bosszú?
De jön a bosszú. A tehetségtelenség, a szellemi és lelki restség, a cinizmus, az otromba hiúság - és mindaz, amit (immáron föntről, egy emeletes vaságy magasából) a szakadt, lenullázódott Thersites elősorol - megbosszulja magát. Cressidát lerohanja a görög tábor - még Nestor is fölkapaszkodik mellé az ágyra, a szorongós Menelaus egyenesen kétszer ront rá -, majd ő rohan Diomedes lelkes ágyasává lenni. Troilus Ulysses szorításában nézi végig szerelme hűtlenségét. De nem ő az, aki bosszút áll. Cressida fölkuporodik egy vaságyra - megússza, voltaképpen.
A tér megbillen: a forgó előbb átjárót csinál a mosdók válaszfalából, a csapból immár vér folyik, Cressida ezzel mossa arcát, majd újabb parányi fordulattal feloldódnak a szabályos formák, végképp megborul a rend. A csata bohózati karaktere - gázálarc, futkosás, tipegés, visítás, sci-fi myrmidon-automaták - a dicstelenséget, a kisszerűségbe fúló nagy tragédiát mutatja. Achillest nem a becsvágy, hanem a Patroclus halála miatt fölhorgadó vérszomj vezeti Hector ellen, keringőt lejt a halott kisfiúval, majd könyékig mászva a ledöfött Hectorba, diadalittasan szinte kibelezi. A myrmidonok elvonszolják, ami a hullából maradt. Sziréna sivít, füst gomolyog, hideg fény önti el a színpadot.
Vérfürdőbe torkollott az értelmetlen, infantilis felelőtlenség: tökéletesen adekvát befejezés, ahogy a kéjesen nyögdécselő Pandarust a romlott Thersites masszírozza.
A Katona társulata a jelek szerint remek állapotban van. A vendégrendező és munkatársai (hogy a pompás zenét szerző Vasile Sirlit ki ne felejtsem valahogy!) ezúttal egy nehéz fajsúlyú, megrendítő előadást hoztak létre velük. Kijövünk a színházból, körülnézünk - és kilel a hideg. Itt van vége az előadásnak.
