Jöttek, mentek

Jól kezdődik az a francia film, amelyik második-harmadik mondatában tört franciául szemünkbe vágják: Utálom a francia konyhát! Hogy tiszta legyen, mi egy ilyen mondat súlya, most képzeljük el, hogy egy új magyar filmben első jelenetében az hangzik el, mondjuk, egy német paraszt szájából, hogy a honfoglaló őseink legendás kalandozásai nem voltak mások, mint egyszerű, aljas indokból elkövetett rablóhadjáratok. A franciák nemzeti önbecsülésének legalább olyan fontos részét képezi kulináris kultúrájuk, mint amilyenek számunkra azok győzelmekben nem túl gazdag történelmünk hősiesnek tetsző lapjai. Az idézett mondatot egy spanyol vendégmunkásnő mondja ki e filmben, egy bevezető, hangulatteremtő célzatú állásinterjúban. Ezzel az invokációval helyezi a nézőt képbe Le Guay új filmjében: házvezetőnői, dadusi és hasonló segítőmunkák végezni szándékozó spanyol vendégmunkások között vagyunk, akik gazdag párizsi családoknál keresnek munkát. Már a film ezen vetülete is igen érdekes lehet számunkra az idevágó, aggodalomra is okot adó aktualitása miatt, hiszen tudvalévően életerős, munkabíró és tehetséges fiatalok (és nem is annyira fiatalok) tíz- és százezrei hagyják el az országot a jobb életkörülmények és a magasabb fizetés miatt. Nem újság ez természetesen, amióta az emberiség társadalmakba, nagyobb közösségekbe rendeződve éli életét a Földön. Mindig voltak s vannak közöttünk kisebb-nagyobb csoportok, akik vándoroltak, vándorolnak és vándorolni is fognak a jobb életfeltételek, dúsabb legelők, gazdagabb városok és kecsegtetőbb munkakörülmények felé. Gondolom, az ember génjeibe beírt legalapvetőbb parancs, az életfenntartás ösztöne diktálja ezt. Persze, van úgy is, amikor az ember nem akar elköltözni, mégis elüldözik hazájából, mert nem tetszik az arca, bőre színe, vallása vagy csupán a gondolatai – a fogadó ország, nemzet szempontjából azonban majdnem mindegy, mi okból, milyen státuszból, rétegből érkeztek oda ezek az idegenek, általában helyük a társadalmi ranglétra legalsó fokán van.

[img id=304336 instance=1 align=left img]Cselédlépcsőn

E film népes spanyol kolóniája sem használhatja a liftet, mivel az csak a (francia) tulajdonosoknak jár. Nekik a cselédlépcsőn kell közlekedniük. A bejáraton csak csendben, lábujjhegyen közlekedhetnek, különben a zsémbes házmester egyből bepanaszolja őket a háziúrnál. Pedig rendes, dolgos, becsületes asszonyok ezek, akik a legalja munkát is tisztességesen elvégzik – és ahogy e filmből látszik, ezzel nekik nincs is semmilyen bajuk. Mindenki tudja a helyét, tudja mi a dolga, mi a mennyi és mettől meddig. Olyan kissé régimódi, lírai realizmussal láttatja őket Le Guay. Ha feltűnne néhány éhenkórász művész és egy tüdőbeteg lány, akár a Bohéméletbe is képzelhetnénk magunkat. De nem tűnik, ezért maradunk a temperamentumos asszonyok között a hatodikon és az odavezető cselédlépcsőn. A film konfliktusa is éppen ez: Jean-Louis, a gazdag bróker (Fabrice Luchini, Le Guay egyik kedvenc színésze) is idevágyik, miután hűvös és végletesen sznob felesége Maríát, a tüzes spanyol menyecskét (Natalia Verbeke) fogadta fel hirtelen eltávozott régi házvezetőnőjük helyett és a lány életkedve színeket és ragyogást hozott unalmas életébe. A férfi bátortalan vonzódását a lány büszke tartással eltartja magától, a spanyol kolónia viszont bárkit, bárkivel és bármikor szívesen összeboronál. És így tovább…

Tanulság és happy end

Meglepetésként, komoly tanulsággal is szolgál számunkra ez a kis romantikus meskete, miszerint ha minden kötél szakad, feladjuk-feladatják velünk hivatásunk és elmegyünk idegenbe mosogatónak, áruházi polcfeltöltőnek vagy éppen kukásnak, jó pénzért, akkor bizony tartsunk össze, bármennyire is ennek ellenkezőjéről szól ma minden idehaza. Sokkal könnyebb lesz úgy, ugyanis. Nőknek persze, könnyebb lesz. Ők jobban vannak szocializálódva a munkamegosztásra és egymásra figyelésre, míg a férfiak inkább csatáznak és beledöglenek, minthogy kezet nyújtsanak egymásnak. Igen élveztem, hogy egy alapvetően romantikus történet kapcsán más is eszembe jut, egyáltalán, valami az eszembe jut, és nem döngöl földbe az unalom. A Szerelem a hatodikon jó kis film. Szerény, ízlésesen szolid és egyszerű. Szeretnivaló. Nincs benne semmi erőltetett bájolgás, semmi izzadságszagú poénkodás, amikbe a francia komédiák igen hajlamosak elmerülni, Le Guay egyszerű, tiszta eszközökkel dolgozik, egyenesen mesél. A finálé is annyira magától értetődő, hogy már szinte banális – ez mondjuk, inkább egy kicsit baj. Nem mondom, hogy muszáj mindenáron valami ordító katarzis a végére, de egy apró csavar azért nem ártott volna. Amúgy, viszont nincsen baj.

Kinek ajánljuk?
- Külföldre települőknek, vendégmunkásoknak.
- Akik szeretik, amikor minden sikerül.
- Akiknek lépni kellene, de nincs hozzá merszük.

Kinek nem?
- Akik képtelenek felfogni, hogy sokan vannak, akiknek még tőlük is sokkal rosszabb.
- Akiket nem érdekel, ha x összejön y-nal.
- Qkiken túlnőtt az ingerküszöbük.

7/10