Ki szereti az adaptációkat? Mindenkinek megvan a mű a fejében, megvannak a szereplők, a színek, de még a szagok is. Ha a rendező mást gondol, csalódott vagyok. Persze mindig van, aki nem adja fel; Volker Schlöndorff adaptációk serege (volt, amivel egészen az Oscar-díjig jutott) után írta nemrég megjelent önéletrajzában - 17 év távlatából -, hogy például a Homo Faber élete legnehezebb, legreménytelenebb, végeredményében pedig katasztrofális vállalkozása volt...
Isabel Coixet feltehetően korábbi sikerein (Az élet nélkülem; A szavak titkos élete) felbuzdulva gondolhatta úgy, hogy megpróbálja Philip Roth Haldokló állatát celluloidra álmodni. Ragaszkodva a női alkotó szemszögéhez, nyilván nem vehette át egy az egyben Roth szarkazmusát, sprőd elbeszélői stílusát, macsós szexualitását: hamisan, személytelenül hatott volna. Úgy nyúlt bele a történetbe, hogy karakteresebbre rajzolván Consuela (Penélope Cruz) alakját, ellensúlyozza az öregedő Kepesh (Ben Kingsley) önkéntes magányát. Kepesh vénülő férfilelkét minden elve és tiltakozása ellenére annyira átrendezi és megtépázza az addig ismeretlen érzés, mint a heves árvíz Petőfi délutánját. Soha még nem tapasztalt szenvedély és féltékenység lepi el az öreget; annyira fél, hogy a lány egyszer felébred a szerelmi mámorból, és otthagyja a nemrég még az egyetlen méltó emberi állapotnak tartott magányában, hogy hamarosan be is teljesedik félelme.
Ám mindeközben Coixet avval pótolja a férfi személyiségéből, így a történetéből is hiányzó meghittséget és intimitást, hogy vagy kell, vagy sem, ráncigálja le Penélope Cruzról a leplet. A kétségtelenül szemet gyönyörködtető művésznő többnyire teljesen indokolatlanul fekszik ki a vásznon, mint afféle meztelen Maya. További korlátja a hiteles adaptációnak, hogy adott esetben az érzelmi szál sem húzható túl erősre, hiszen a szerelmes filmek klisé- és giccshalmaza távolról sem lenne ide illő, de valahogy mégis elégiát kéne faragni, ha már egyszer ezt a címet adtuk a filmnek. A cél, hogy fájjon végig, fájjon egészen a belenyugvásig. David Kepesh - amúgy Roth alteregója - végül megéli a katarzist, legyőzi egoista függetlenségét, utat enged az addig megvetett szerelemnek, Consuelának meg ott a mellrák...
Coixet túlságosan is be akarja tartani az önmaga állította korlátok szabta utat, túlkomponál szinte minden képet és beállítást, így a legintimebb jelenet is - minden szépsége ellenére - csak annyit mutat, mint gombostűre szúrt pillangó a lepkegyűjteményben... Szép, de nézzük rögtön a következőt! A szenvedély tőle csak egy állítás. Az állat már rég kimúlt, mire halálát leli.
