Ha nem Tom Cruise játszaná, nem nézném meg, viszont ő játssza, mégis hidegen hagy. Csak a sok kütyű, infojátékszer tud lekötni, de az nagyon: ezek mindent tudnak. (Mission Impossible 2, rendezte: John Woo.) Például a jó fiúk kicselezik a rosszakat, bejutnak a titkos bunkerbe, de mindketten pontosan tudták, mit lép a másik, mert miniképernyőjükön látták egymást. Amúgy megint az emberiség került bajba: egy tudós feltalált valami rémes járvány-vakcinát meg a kór ellenszerét, csakhogy az anyag (majdnem) a rossz ember kezébe került - atyavilág, mi lett volna akkor? De épp ez a lehetetlen küldetés: Tom-fiúnak, a speciális ügynöknek meg kell szereznie mind a szérumot, mind az ellenszert. A küldetés persze képtelen, (lásd a filmcímet), legalább harminc manust kell megölni csak ahhoz, hogy az üvegcse közelébe kerüljön, és akkor még nem számítom a sok csavart, ahol elvesztem a fonalat. De ez a műfaj törvénye, mennél kevésbé érted, annál jobb. Úgyis ő fog győzni, hagyd a francba a részleteket.
Persze nő is van a dologban: Thandie Newton, előbb egy kis flört (semmi látható szex), aztán viszont Cruise-nak az lenne a dolga, hogy csaléteknek használja a lányt. Ilyet azonban egy rendes ember nem csinál, ő pedig kedves mosolyával maga a jótevő angyal. A nő mellett egy komputerzseni is ügyködik - ő kezeli a laptopot meg a sok elektronikus cuccot. Úgy látom, alakulóban van egy új filmfolklór: önmagában a lány és a fiú semmi, számítógép és balhé ugyancsak - hárman együtt viszont nyerők lehetnek.
Jól időzítették ezt a mozit: épp most jött a hír, hogy már majdnem kész van az emberi géntérkép - közben meg beindult a génmanipulációs üzlet, ezért itt ennek a biznisznek sötét válfajából lesz a dráma. Lenne, de nincs benne spiritusz. Azért nincs, mert a rendező megfordította a hagyományos kompozíciós elvet: nála akcióelemek meg látványeffektek sorozata a fontos, azokat nyomatja, aztán összekötő anyagnak itt-ott adagol némi cselekménytöredéket. Csakhogy a látványbalett önmagában nem viszi el a kétórás mozit (pedig van itt motoros párbaj is) - a sztoriban meg nincs elég feszültség. Vagy ravaszabb mese kellett volna, vagy ironikusabbra kellett volna kalapálni a mesét. Az utóbbi Hollywoodban nem járható, az előbbihez meg nem volt elég invenció. (Mikor már negyedszer hámozzák le valakinek az álarcát - amitől egy időre azt hihettük, hogy ő valaki más -, már nézem az órámat.)
És hiányzik a románc. (Szerelem.) Van valami pótlékféle, de a Newton?Cruise párosból többet lehetett volna kihozni, csak éppen a csinálókat nem érdekelte ez a meseszál. Pedig nemcsak az akcióhősökért döglenek a nézők - gondolom én. Meg hát az egykori 007-es ügynök mesemodell - e műfaj őse - is attól lett picit pikáns. Ehető, mondanám. De azok békeidők voltak a vásznon.
Egyébként tényleg őrület, hogy a modern elektronika korában mi minden válik láthatóvá. Az újságok most teregetik az Echelon-botrányt (amerikai titkosszolgálatok lehallgatták az európai cégek telefonjait, elolvasták faxait, e-mailjeit). Ehhez az igazihoz képest az, amit itt látsz, csak gyerekhomokozó - legfeljebb kapiskálod, hogy ebben a digitális világban miért lett peep show a szigorúan titkos dolgok világából.
Ami jó, az a láng-, pléh-, golyó- és pofonbalett. John Woo ebben (tánc)-mester, és a végén még az egykori tévésorozat zenei szignálja is felhangzik. Igaz, a nagy ricsajban alig veszed észre. Lekapcsolt nosztalgia.
