A világ legjobb sci-fi akciófilmje a zabolátlan James Cameron rendezésében: az Aliens mozivásznon óriási élmény.
Harmincöt éves volt 2014-ben az Alien. „A filmmel nemcsak a sci-fi egyik legbefolyásosabb mitológiája jelent meg, hanem a science-fiction új iránya, a horror addig ismeretlen szintje és a modern női akcióhős is” – írtuk, amikor a Pannnia Entertainment ősszel moziba vitte újra a filmet. De a folytatás, az Aliens (magyarul A bolygó neve: Halál) éppen ekkora szenzáció, mert ez a film is – természetesen – vászonra termett, és amikor végre kiszabadul a VHS-DVD-BluRay-kistévé-nagytévé-monitor rabságából, akkor lenyűgöző új élményt nyújt.
Akárhányszor láttad már.
Nem csak azért, mert felújították, és mert a rendezői változat eleve nem is szerepelt idáig nagyvásznon. Hanem mert maga a film kizárólag így teszi azt a benyomást, amit Cameron el akart érni. Ez a legtöbb filmnél igaz, de kevésnél annyira, mint az Aliens esetében.
Az Alien-tetralógia mindegyik darabja a maga rendezőjének eredeti, saját képére formált munkája (még a fejlesztési pokolban vergődő harmadik is). Az Aliens James Cameron mérhetetlen egójának leglátványosabb kifejeződése. A kezdetektől az övé a film: Walter Hill és David Giler producerek az első forgatókönyv-vázlattól neki adták, lenyűgözve az akkor még szintén alig ismert rendező víziójától (a Terminátor akkor még nem jelent meg). A horrorból akciófilm műfajváltás annyira pofátlan, hogy bele is bukhatott volna a franchise, Cameron azonban minden idők egyik legintenzívebb filmjét készítette el (és azóta sem gyártottak ennél tisztább és nagyszabásúbb akciót). Ha az első Alien egy megfelelni vágyó rendező kreatív erőfeszítése volt, akkor a második egy olyan rendező magabiztos, „ezt nektek” filmje, aki bizonyára már akkor is a világ urának képzelte magát.
„az Aliens James Cameron mérhetetlen egójának leglátványosabb kifejeződése”
Ahogyan azóta is, Cameronnak 1986-ban is mindent szabad volt. A film jócskán kitágította az Alien-univerzumot. Kifejtette a Weyland-Yutani cég szerepét, megteremtette a királynőt, protagonistává változtatta az androidot, no és kibővítette – mit kibővítette, felrobbantotta – a film skáláját egy hajóról és egy xenomorphról egy komplett várossá és idegenek százaivá. Ennél is fontosabb a személyes motívumok és a főszereplő életút-váltásának beillesztése: a film egyrészt az anyaság tematikáját dolgozza fel a maga brutális Ripley-Newt vs. Királynő csatájával, másrészt a túlélő Ripleyből harcos Ripleyt teremt. Kevesebb a nyoma az első film horrorelemeinek, és az egész tetralógiában itt filozofálnak (nyíltan) a legkevesebbet. A gondolatiság mélyebb rétegekbe húzódik vissza. Helyette lőnek. A hozzáállás eltérése meglehetősen látványos.
„This time, it’s war” – szólt az Aliens angol nyelvű plakátszlogenje: „Ez már háború.” És háború a javából. A csapatszállító hajó hatalmas. A masszív tank – és nem effekt ám, egy repülőgép-vontató járművet építettek át; a gigászi erő nagyvásznon már érezhető is, átgördül a termen, adrenalinösvényt hagy maga után. A fegyvertűz vakít. Az idegenek szerves „építkezése” klausztrofób módon zár magába; tévéképernyőn nem érezheted magad körül, vásznon igen. És Ripley minden kis arcrezdülése tisztább: Sigourney Weaver karrierje egyik csúcsán.
Az Aliens mai szemmel nem hibátlan, látszik a kora az effekteken, a hangon, és látszik a lassú építkezésen is; mai akciófilm sok jelenetet negyedennyi időben lerendezne, és sokat egyáltalán be se illesztene (ez az első Alienre is igaz). De az elsöprő élmény a fogékony nézőben kiválthatja az az immerzív érzést, amikor a kritikus tudatban félig regisztrálódó hibák egyszerűen nem számítanak. Cameron magával ragad. Ez a film újabb évtizedek múlva is élmény lesz majd. Ha akad, aki vászonra varázsolja.
