És íme, megérkezett az éves táncfilmünk a mozikba, a szokásos módon sablonosan, szerelmesen, hip-hoposan. Bizonyára megvan az ilyen típusú filmeknek a biztos közönsége, rajtuk kívül azonban a Step Up – All Inre nem lesz kíváncsi senki.
2006-ban Channing Tatummal indult hódító útjára a Step Up sorozat, ami Tatumnak nem csak az áttörést, de a nagy szerelmet is meghozta a női főszereplő, Jenna Dewan személyében, aki hamarosan meg is toldotta a nevét egy Tatummal. Az első részben az említett szépfiú játszotta Tylert, akit a tánc juttatott új élethez, és persze új szerelemhez. A tematika a következő részekben sem változott, a második etap behozta a képbe az utcai táncot, a harmadik a 3D-t, a negyedik „forradalmi” rész pedig magát a politikát, de mindez nem sokat változtatott a lényegen: egy sereg táncos, szerelmes fiatalon.
A bevált recepten, ahogy mondani szokás, nem is érdemes változtatni, így 8 évvel az első rész után mozikban az ötödik Step Up, ami a tavalyi Az év csatája riszapárbaj gondolatkörét viszi tovább. A kérdés csak az, minek? Mindaz, ami miatt Az év csatáját tökéletes időpazarlásnak neveztem, nagyjából igaz a Step Up – All Inre is. A film sablonokból sablonokba ugrál, a szerelmi szál az elnagyoltnál is elnagyoltabb, a kisebb tömeg miatt egyetlen szereplőre sem jut elegendő idő, a 3D pedig maga az émelygés. Aki szerette az előző részeket, örömmel fogja konstatálni, hogy a gárda egyfajta Step Up best of (na, azért annyira ne örüljetek, Channing Tatum a közelbe sincs), a sztori pedig semmit sem bonyolódott.
Nyilvánvaló, hogy a műfajnak vannak idehaza is szerelmesei, nem hoznának be a forgalmazók időről időre ilyen habkönnyű, táncos, romantikus maszlagokat, ha nem lenne. A költői kérdés, ami azonban megfogalmazódott bennem ezeket látván, miért nem lehet ezt normálisan csinálni. A tánc rendszerint káprázatos. Eszméletlenek a koreográfiák (amiket persze lehetetlen annyi idő alatt elkészíteni, betanulni, felvenni, stb. mint azt hőseink elvileg teszik, de ugyebár a racionalitást rég nem kérjük számon az ilyen típusú műveken…), lehetne is éppen min moralizálni, hiszen megy a szenvelgés, miből állna hát tisztességes karakterekkel, netán személyiségfejlődéssel megspékelni a dolgot? Sajnos azonban az alkotók a kisebb ellenállás irányába mozdulnak, és semmiféle mélységgel nem fenyegetik a nézőt. Ugyanez a helyzet a technikai megvalósítással is. Ha már 3D-ben készítenek táncfilmet, baromi jó lenne figyelembe venni a technológia adta lehetőségeket és korlátokat. A néző arcába dobni néhány repülő tárgyat ötletnek éppen nem rossz, de magasról tenni a tényre, hogy a 3D szemüveg sötétített, és emiatt homályba tartani az egész filmet, komoly szakmai hiányosság. Nem csüggedek. Jövőre is lesz hip-hop, jövőre is lesz szerelem, a 3D-t sem fogják elfelejteni – hátha előbb-utóbb elkészült egy tisztességes Step Up is.
