Egy zátonyrafutott randiból bontakozik ki a végzetes múltidézés.
A mai magyar társadalmat alulnézetből ábrázoló akciódús vígjátékai után (Tesó, Kész Cirkusz) Dyga Zsombor ezúttal egy csavaros kamaradrámával rukkolt elő. A cselekményt egyetlen térre korlátozó filmek divatja még a kecsegtető financiális könnyebbségek ellenére sem vert igazán gyökeret a hazai filmgyártásban, hiszen ez a műfaj végletekig kidolgozott, feszes forgatókönyvet, valamint nagyfokú színészi és operatőri kreativitást követel, amely mozgóképes tünetegyüttes a legfőbb hiánycikknek számít mifelénk. A Köntörfalaknak viszont most sikerült ez a bravúr, és ez még annak ellenére is kijelenthető, hogy helyenként azért megbicsaklik a történetvezetés.
Már rögtön a felütés is meggyőző: az éttermi nyitójelenetből hamar kiderül, hogy Dyga magabiztosan beszéli a tétova mondatok és kisiklott szavak - vásznon nehezen reprodukálható - nyelvét, majd a kihalt pesti utcákon való bolyongás édesbús atmoszférája is sikeresen rátelepszik a nézőre. A tulajdonképpeni helyszínként szolgáló trendi lakásra felérve már éppen kezdene leülni a film, ekkor azonban jó érzékkel berobban a színre a cselekmény öntudatlan katalizátoraként működő harmadik szereplő, aki ismét lendületet ad az eseményeknek. A három karakter ettől kezdve kiválóan rezonál egymásra: a félénk, visszahúzódó Zoli, a bájos és empatikus Eszter, valamint bátyja, a rámenős és kissé tahó Gábor között valósággal izzik a levegő, és egy pillanatra sem fakulnak olyan kétdimenziós, karikatúra-szerű figurákká, mint a korábbi Dyga-filmek (egyébként felettébb szórakoztató) figurái. A Köntörfalaknak azonban van egy negyedik szereplője is, akit egyesek "véletlen"-nek, mások inkább "sors"-nak szoktak nevezni. Egyértelműen ő uralja a terepet a film cirka nyolcvan percében, hiszen végig ő alakítja az eseményeket, míg a többiek cselekvési tere pusztán arra szorítkozik, hogy esetleg beláthatják a neki való alávetettségüket.
Ezt a fajta véletlendramaturgiát persze már korábbi filmjeiben is előszeretettel alkalmazta Dyga, de kizárólag a párhuzamosan futó komikus cselekményszálak jópofa ütköztetése céljából. A Köntörfalakban viszont drámai mélységek tárulnak fel a véletlenek kusza szövevényéből, ami sokkal súlyosabb szerepet ró erre a forgatókönyvírói húzásra. Múlt és jelen ütközik frontálisan egymással a régi sebek feltépésének és új felismerések megszületésének éjszakáján, de ez az emlékkarambol csak fokozatosan tárul fel a néző számára, hiszen a film egészen apró porciókban adagolja az információt a néző számára. Ez, a fordulatokkal és vörös heringekkel terhelt cselekmény persze egy tisztán verbális párviadalban bontakozik ki, így még a szokásosnál is nagyobb szerep hárul a dialógusokra és az azokat előadó színészekre. A Köntörfalakban ez a két elem egymást erősíti: Dyga, életszerűre roncsolt mondatokból épülő feszes párbeszédei kiválóan elevenednek meg a szereplők ajkán. Ebben minden bizonnyal közrejátszik a hosszúra nyúlt próbafolyamatok üdvös hatása is, melynek során a színészeknek volt módja összecsiszolódni egymással. Rába Roland energikus alakítása külön említést érdemel, hiszen az ő vitalitása lendíti tovább az olykor majdhogynem megfeneklett cselekményt a holtpontról. Tompos Kátya is nagyszerűen hozza a figuráját: ha kell, bájos, ha kell, kihívó, és még az állandó megdöbbenésre is futja az erejéből. A legnehezebb dolga persze Elek Ferencnek volt, aki néha kissé már túl enerváltan, zen mester módjára viselkedik a tragikus múltú családapa szerepében, aki a távoli Nirvánából tekint vissza kisszerű világunkra. Alapvetően izgalmasan formálja meg a végtelenül békés, tétova karaktert, de egy fokkal több szenvedély azért nem ártott volna.
A titkoktól terhes atmoszféra megteremtésében nagy szerep jut az operatőrnek is, aki kiválóan együtt él a cselekménnyel. A nyughatatlan kamera a játékidő folyamán bejárja az egész lakást, a különböző mozgásokkal dinamizált hosszú beállítások pedig alkalmat adnak a színészeknek a szituáció organikus kibontására is.
Végső soron a Köntörfalak annak ellenére is figyelemreméltó teljesítmény, hogy a finálé halmozott fordulatai egy kissé túlpörgetik a már említett véletlendramaturgiát. Bátor és feszes film, mely kiváló érzékkel vegyíti a drámai és a humoros hangvételt.
