Országos turnékon is nagy sikerrel szerepel a másfél éve bemutatott Esőember című színházi produkció, amelynek századik előadása látható november 18-án a Belvárosi Színházban. Az Autisták Országos Szövetsége szakmai háttérmunkával segítette a darab megvalósulását, az előadásokon pedig megjelent tájékoztató anyagaival. Az Esőember testvérét, Charlie-t alakító Nagy Ervin szerint az előadás a lelket dolgoztatja meg, ami a szakszerű ismeretterjesztéssel kiegészülve segíthet az autizmussal kapcsolatos előítéletek oldásában.

[img id=328787 instance=2 align=left img]Felmérések szerint Magyarországon 100.000 autista él, a családtagokkal együtt pedig a társadalom 2%-a érintett. Neked milyen ismereteid voltak az autizmusról a darab előtt?

Gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, de ma már látom, hogy sokkal többen érintettek, mint ahogy azt gondolnánk, és mint amennyit beszélünk róla. A tájékozatlanság mellett a társadalmi megbélyegzés a legnagyobb probléma. Azokkal a pszichés sérülésekkel szemben, amelyek nem látszanak azonnal, de egy idő után mégis „kiderülnek”, különösen erősek az előítéletek, és ezzel párhuzamosan a szülők, a család részéről a szégyenérzet. Sajnos a mai világba nagyon nehezen fér bele az, aki eltér a többségtől.

Van a környezetedben autizmussal élő ember?

Ismerek olyan családot, ahol a kisgyermeknél az orvosi előrejelzések szerint nagyon valószínű az autizmus. És van olyan barátom, akinek laikusként úgy gondolom, vannak autisztikus vonásai, ezek azonban nem olyan fokúak, amelyekkel ne lehetne „észrevétlenül” együtt élni.

Azoknak, akik esetleg nem emlékeznek rá, elmondanád, milyen utat jár be a darabban az általad megformált Charlie?

Betegnek és bolondnak tartja Raymondot, aki nem tudja megkülönböztetni a 7 millió dollárt a 70 centtől. Lassan rájön, hogy az autizmus a testvére egy adottsága, és a tagadástól eljut az elfogadásig. Számító, öntelt alakból empatikus lénnyé válik, a végén már palacsintát süt, és képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket ez az állapot vele szemben támaszt.

Tudható, hogy Kulka János sok időt töltött Raymond szerepének megformálásakor autisták között. Neked mennyire volt szükséged az autizmus megismerésére?

A produkció természetesen számos ismeretet magával hozott. Ezen túlmenően én nem ástam bele magam olyan mélyen a témába, ami részben tudatos döntés volt: János játékán keresztül szerettem volna megismerni Raymondot és az autizmust, az ő értelmezését tekintettem a darab szempontjából hitelesnek. Ez olyan, mint ha nekem, aki még sosem láttam oroszlánt, lerajzolsz egyet, akkor ez a képet fogadom el autentikusnak. De ha megnézek egy oroszlánt, akkor esetleg másmilyennek látom ezt vagy azt a részletét. Nem szerettem volna, ha kételyek merülnek fel bennem, csak engedni akartam, hogy János a színpadon „hasson rám”.

[img id=255779 instance=2 align=right img]A darabot autisták előtt is játszottátok. Kaptál tőlük visszajelzést?

Klasszikus közönségtalálkozóra nem került sor, János beszélgetett az előadás után azokkal, akiket közelebbről ismert, és kapott érdekes visszajelzéseket. Én nem tolakodtam oda, mert úgy éreztem, hogy ez bizalmi kérdés: a társaságuk sokkal komolyabb törődés és intimitást igényel, mint amire én jogot formálhatnék azon az alapon, hogy egy autista témájú darabban játszom.

Hozzájárulhat-e egy ilyen előadás az autizmusról való ismeretek gyarapításához, és az elfogadáshoz?

Azt hiszem, a darab önmagában nem lenne elég, de azokkal a tájékoztató anyagokkal együtt, amelyek minden előadásunkon megjelennek az előtérben, alkalmas lehet az autizmusról való beszéd elindítására, az előítéletek oldására. Ez egy jó párosítás, amelyben a színdarab az érzelmi hatást képviseli, a lelket dolgoztatja meg; a szakszerű információ pedig a tényleges ismeretet adja – és úgy láttam, hogy gyakorlatilag minden néző végigolvassa a táblákat az előadás előtt vagy után. Ha ezzel csak egyetlen autista gyereket sikerül kiszűrni, és olyan irányba terelni, hogy a családjával együtt megkaphassa a szükséges támogatást és segítséget, akkor már megérte.