zene: James Horner
vezényel: James Horner
kiadás éve: 2012
kiadó: Sony Classical
játékidő: 76:55

A kétezres években a mozikban fellángoló szuperhősláz egyik legjövedelmezőbb és legszórakoztatóbb karaktere volt Peter Parker, vagyis Pókember. A Sam Raimi rendező és Laura Ziskin producer által 2002-ben elindított Pókember-filmek (egészen "A sötét lovag" bemutatásáig) a pénztáraknál legjobban teljesítő képregényadaptációk voltak. A nagy sikerre és a rengeteg zöldhasúra tekintettel a folytatás természetes is volt, a Columbia Pictures bejelentése alapján pedig már 2011 tavaszán egy újabb kaland várt volna Pókemberre, ismét Raimi rendezésében és Tobey Maguire főszereplésével. Már az új főgonosz, Dr. Connors/Gyík személyét (Dylan Baker) is megtalálták, és a forgatókönyv is összeállt, ám Hollywood sötét gépezetei működésbe léptek, aminek eredményeként a "Spider-Man 4" megvalósulása ellehetetlenült. Raimi további három részt akart, a stúdió viszont nem kívánt ekkora elköteleződést felvállalni, ráadásul az új forgatókönyv-variációkkal senki sem volt megelégedve. A viták végül addig húzódtak, hogy Raimi bejelentette, a rendelkezésére álló idő végéig nem tudja elkészíteni a filmet, így kiszállt a projektből, őt pedig követte Maguire is, vagyis a trilógia ebben a formában folytathatatlanná vált.

A stúdió vezetői végül egy reboot, azaz újraindítás mellett döntöttek, és egy új Peter Parkerrel, sőt egy alapjában véve új koncepcióval vágtak neki az előkészítésnek. Korábban, főleg Maguire kora miatt gyorsan felnőttet varázsoltak Peter Parkerből, ami nem tette lehetővé, hogy a Pókember életében fontos gimis éveket feltárják, egy új szériával azonban erre is lehetőség mutatkozott, ráadásul ezzel a fiatalabb közönséget is jobban meg tudták fogni. A megfiatalított Pókember szerepére sok színész alkalmasnak tűnt, végül Andrew Garfield lett a befutó, aki – tegyük hozzá – a forgatás idején már huszonnyolc éves volt, tehát ő sem a középiskolás korosztályból érkezett, de voltaképpen elég hihetően le tud tagadni a korából majd’ tíz évet. Parker most Gwen Stacyt kapta meg barátnőnek, akit Emma Stone formál meg (a két színész pedig a forgatás végére már a valóságban is egy párt alkotott). A főellenségnek megtartották Raimi elképzelését, Dr. Curt Connorst, vagyis a Gyíkot, akinek szerepét Rhys Ifansra osztották. Az újraindítás szükségessé tette egy új Ben bácsi és May néni bevonását is, őket Martin Sheen, illetve Sally Field játssza, s megemlítendő, hogy mellékszerepük ellenére is igen fajsúlyos a két színész jelenléte a vásznon. A rendezéssel pedig az "500 nap nyár"-ral bizonyító Marc Webbet bízták meg, aki bevallottan tartott attól, hogy Sam Raimi helyébe lépjen.

A korábbi trilógia első két részének zenei felelőse Danny Elfman volt, aki igen hatékony, a saját stílusát sem nélkülöző aláfestéseket szállított. A harmadik epizód esetében Christopher Young váltotta őt, akinek az elődje témái felhasználásával kellett új muzsikát komponálnia. Mint azt talán sokan tudják, már a második film esetén is komoly problémák mutatkoztak a zenével, így Elfman helyett végül több részletet Young fejezett be vagy alakított át, ám a score körüli problémák igazán csak a harmadik felvonásra csúcsosodtak ki. Young saját ízlésének megfelelőre akarta formálni Pókember zenéjét, így új témákat is írt, ám némelyikkel Raimi, némelyikkel pedig a producerek nem voltak kibékülve, így a végső zene elkészítését, Elfman témáinak visszahozását egy John Debney vezette csapat kapta feladatul, Young aláfestése pedig mind ez idáig kiadatlan maradt (egyébként ez az utóbbi évek egyetlen nagyobb filmje, melynek zenéjét hivatalos forrásból nem ismerhetjük).

"A csodálatos Pókember" esetében fel sem merült, hogy a korábbi részeket tekintve zűrös előéletű zeneszerzők közül bárkit is visszahozzanak, így egy új nevet kerestek, végül az utóbbi években a nagy produkciókat kerülő James Hornerre esett a választás. Bár a szerző személye és zenei világa néha nagyon nagy rizikófaktor, ám ha összekapja magát, akkor kétségkívül tanúsítja, hogy még mindig napjaink legjobbjai közé tartozik. A 2012-es évben számomra két score-ral is bizonyította ezt, hiszen a "Black Gold" mellett Pókember kalandjához is igen emlékezetes muzsikát komponált. Noha Horner akciózenei múltja igen régre nyúlik vissza, ám furamód az utóbbi másfél évtizedben hősies muzsikát nemigen találunk repertoárjában, így külön öröm volt hallani, hogy milyen, amikor James Horner komponál egy képregény-adaptációhoz.

Úgy vélem, a hollywoodi producerek is ráéreztek arra, hogy mennyire elcsépelt, pontosabban elhasznált hangzásvilágot eredményez már, ha egy Hans Zimmer-tanítványra bíznak egy szuperhősfilmet, Patrick Doyle, John Debney és Alan Silvestri pedig bizonyították is, hogy másféle zenei megközelítése is lehet e produkcióknak. Horner pár igen egyéni stílusjeggyel rendelkezik, amelyeket rendre használ is muzsikáiban, s ez valahol elismerésre is méltó, hiszen másnak egész pályafutása alatt sem sikerül elérnie, hogy emlékezeteset alkosson, viszont Hornernél ezen jegyek néha már az adott score rovására mennek, szerencsére azonban Peter Parkernek ilyeneket nem szánt. Webb egy elég nehéz, megfoghatatlan kéréssel állt elő, ugyanis egyszerre szeretett volna nagy és masszív, valamint meghitt és csendes score-t. Ezt voltaképpen Horner jól meg is oldotta, hiszen ahol kell, ott az aláfestés dübörgő és elsöprő erejű, hősies a javából, ám ahol drámára és emócióra van szükség, akkor ott elhalkul, és érzelmes lesz, mindezt pedig nemcsak a körítéssel, hanem a főbb témákkal is meg tudta valósítani. Mindehhez hozzájárul az is, hogy egy – témáit tekintve – nagyon összetett muzsikát hallunk. A főmotívum a hős jellemével együtt fejlődik és alakul, apró változáson átesve lesz egy magára maradt kisfiú szomorú zenei kíséretéből egy hős diadalittas indulója, ráadásul hosszú idő után ismét egy nagy, klasszikus főtémát kaptunk, ami különösen megsüvegelendő, mivel az új motívum tényleg csak a legnagyobb szuperhőstémákkal említhető egy lapon.

A több apró zenei részlet beépítéséhez a szerző sok különböző hangszert és vokális megoldást alkalmazott. Egy fiú szoprán, Luca Lupino-Franglen éteri hangja több tételben is feltűnik, vele a szerző Peter Parker gyermekkorát szerette volna megjeleníteni. A fájdalommal teli motívum - rögtön a nyitányban halljuk is ezt - jól illik a szüleit elvesztő kisfiúhoz, ám egyben magában hordozza a jövőben megszülető szuperhős emelkedett hangvételű dallamának alapját is. A "Main Title/Young Peter" számomra az utóbbi évek egyik legkedvesebb filmzenei élménye volt, ugyanis ritkán ragad magával egy score már az első perctől, Hornernek azonban sikerült ezt elérnie. Több trackben Dhafer Youssef hangja is feltűnik, akit a komponista a "Black Gold"-ból hozott magával. A tunéziai zenész jajgatós, siránkozós éneke néhány tételrésznek sajátos, egyedi hangulatot ad. Rajtuk kívül még Lisbeth Scott is tiszteletét teszi egy rövid epizód erejéig, a "The Bridge" közepét színesíti a szférák muzsikáját idéző hangjával. Egy kórus is nagyobb teret kap, jelenléte kifejezetten erős és meghatározó az összhangzás kialakulása szempontjából. Az énekesek szerepe változatos, hiszen néhol a harci jelenetek dübörgései, a nagyzenekar elsöprő erejű felcsattanásai közé vegyülve tűnnek fel, de az érzelmesebb pillanatokban is nagy teret szánt nekik Horner.

A komponistától az elektronikus megoldások sosem álltak távol, bár napjainkra egyre ritkábban veti be ezeket, legalábbis már inkább kiegészítő szerepkört szán nekik. Jelen esetben azonban igen szép pillanatokat okoznak a szintik, és a különféle ambientes, ütemesebb elektronikus részek - lényegében ezek teszik maivá az aláfestést. Sőt a naprakészséget a ritkábban feltűnő elektromos gitár is tudja még fokozni ("Lizard At School"). Az elektronikus megoldások végig kifejezetten ízlésesek, jól vegyülnek a zongorával ("Hunting for Information"), remekül kiegészítik a szimfonikusokat ("Becoming Spider-Man"), és több helyen önmagukban is élvezetes részét képezik a muzsikának ("Making a Silk Trap").

A score legfőbb hangszere azonban a zongora, mely átjárja szinte a teljes aláfestést. A nyitó tételben elhangzó osztinátószerű, elsőre csak kiegészítő motívumnak tűnő zongoraalap néhány trackben végül vezérré lép elő, s bár témának azért nem nevezhető, de mégis a score egyik legfontosabb építőköve ez a pár hangos megoldás. Mint már említettem, Pókember témája a karakterrel együtt fejlődik. Először a "Main Title/Young Peter"-ben tűnik fel, ekkor egy trombita és a fiú szoprán mutatja be a szunnyadó szuperhős dallamát, a "Playing Basketball"-ban játékos variáció formájában tuba és rézfúvósok tolmácsolásában halljuk, bemutatván a kissé esetlen gimis Parkert, majd egyre sejtelmesebbé ("The Spider Room/Rumble in the Subway)", később drámaivá ("Metamorphosis") válik. Végül a hős megszületésével a motívum is felnő, és a mozi fináléját kiteljesedve, kissé átalakult formában zengi be ("Saving New York", "Oscorp Tower", "Promises/End Titles"). A sztoriban oly fontos szerelmi szálat egy témával természetesen a zene is erősíti, igaz, ez nem olyan jelentős, mint a főhősé, de érdemes megemlíteni, hiszen a "Rooftop Kiss"-ben zongorás felbukkanása a score egyik szép pillanata. A harmadik gyakran visszatérő elem pedig a Gyík zenei megjelenítése, ami nem kifejezetten hozzá kötődik, inkább csak itt-ott felbukkanva gazdagítja a score-t, s főként a már említett Youssefhez köthető arabos ének formájában tűnik fel. A muzsika pár olyan motívumot is tartalmaz, melyek jelenléte csak egy-egy trackre korlátozódik, bár sok film megirigyelné, ha főtémának ilyen dallamot kapna, erre hallhatunk példát a "The Ganali Device" vagy a "Ben's Death" esetében is.

Noha a komponista munkáit sokan vegyes érzésekkel fogadják (tulajdonképpen érthető okokból), de én azok közé tartozom, akik nem írták le az elmúlt két évtized egyik legnépszerűbb zeneszerzőjét. Jelen esetben egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy van-e ebben a score-ban valami, ami a régebbi munkáiból ismerős lehet, mert azt hiszem, ez egy ilyen élvezetes muzsika esetén teljesen felesleges szőrszálhasogatás lenne. "A csodálatos Pókember" aláfestése egy üde színfolt az elmúlt évek kissé sablonos szuperhősfilmzenéi után, olyannyira, hogy Horner szinte csak elismerő szavakat kapott a filmzenerajongóktól, s művét megérdemelten nevezik sokan 2012 egyik legjobbjának.