Nagy író (Graham Greene), szuperszínész (Ralph Fiennes), szerelmes téma - az eredmény mégis csalódás. Az Egy kapcsolat vége című film kicsit szentimentális, kicsit melodramatikus, a szerelem viszont - bár néhány sejtelmes ágyjelenettel is illusztrálják - hideg, és nem ragad magával. (Rendezte: Neil Jordan.) Folyton csak várod, hogy majd most jobb lesz, mert az nem lehet, hogy ilyen legyen...Aztán mégis ilyen.
Ralph Fiennes - ezúttal író - valamikor a háború alatt beleszeret barátja feleségébe, (Julianne Moore). A kapcsolat a bombázások alatt él, a férj unalmas fráter, s egyszer csak hipp-hopp, vége lesz az egésznek. Se Fiennes, se a néző nem érti, miért szállt el a viszony. A férfi arra gondol, hogy tán egy harmadik került a játékba, féltékenységében - a férjjel egyetértésben - magándekást bérel. Ez a kelekótya fickó talán a mozi legérdekesebb figurája - és láss csodát: szimat úr ellopja a nő naplóját, amiben benne a megfejtés. Az történt ugyanis, hogy egy bombázás elvitte annak a háznak a felét, ahol épp egymást ölelték, Fiennes ájultan hever a lépcsőházban, s a nő akkor megfogadta Istennek, hogy ha kedvese visszatér az életbe, lemond róla. De a szerelem erősebb, a nő nem bírja ki Fiennes nélkül, a férfi - két év kínlódás után - feladja féltékenységét, egy villanásnyi időre össze is kerülnek, de a tüdőbaj közbelép.
Kénytelen voltam elmesélni a sztorit, mert másképp nem lehet róla beszélni. Bármilyen dilettáns módon került is vászonra ez a viszony, érződik, hogy író írta - csak éppen az idő járt el felette (a regény 1951-ben jelent meg). Mert a voltaképpeni történet Isten és ember között zajlik: a nő úgy érzi, az Ég Ura kényszeríti lemondásra, Fiennestől ugyancsak az Úr veszi el az asszonyt, trükkel, csellel - az egész történet voltaképp per (vagy kiegyezés?) Istennel -, azt látjuk, amit Fiennes, a filmbeli író a bosszú műveként papírra vet. A lázadó ember és az isteni akarat csatája lenne ez a szerelem, hiszen Greene tán a legnagyobb katolikus író. Az Istennel való párharc valamikor jelentős irodalmi-drámai toposz volt. Hát ez nem jött át, s ha igen, a jelen cinizmusa szertefújta. Ami baj, mert Greene e párbajt döntetlenre hozza ki (az embernek is vannak jogai a szentségekkel szemben) - mindebből a moziban egy apró csoda lesz, hogy legyen valami hepi befejezés.
Ami talán mégis megmarad, az a szerelem egzisztenciális szenvedélye: ezek ketten nem tudnak kilépni belőle: két évig élnek külön, nem is tudnak egymásról, aztán mikor összekerülnek, úgy tör fel belőlük az elfojtott szenvedély, mint valami láva. (Bocs, a láva csak a regényben van, a filmen inkább felmelegítik a káposztát.) Mégis, a közepes megoldáson is átüt az élet faramuci cselvetése: még cinikus korunkban is van olyan, hogy elkap egy irracionális szenvedély, és nem tudsz tőle szabadulni. Igaz, a film nem tudja eldönteni, hogy bűnös viszonyként kezelje-e ezt a vonzalmat, ami ellen harcolni kell, vagy emberi adottságként, ami van, akár akarod, akár nem. Nem érti ezt a szenvedélyt. Nem csoda: ez egy tegnapi szerelem.
Ma mindenütt Ralph Fiennest lehet látni, a fél világ döglik érte - jogosan: talányos és mindig más. (Ami Az angol beteg óta nem lehet egyszerű.) Végre egy karizmatikus színész.
