A függőkert című kanadai film főhősének apja szereti a virágot, mégsem jó ember. Durva lelkű, önző, a férfiaknak abból a "kakas a szemétdombon" fajtájából való, aki minden különösebb erőfeszítés nélkül képes egy egész család életét megkeseríteni. Fő műve, a pazar függőkert nem a szépség forrása, hanem az értelmetlen erőfeszítések, mihaszna látszatok és a többiek szenvedéseinek szimbóluma.
Amikor Thom Fitzgerald író-rendező bevezeti nézőjét ebbe a családba (egy esküvő kellős közepén), tulajdonképpen már minden eldőlt. Eleinte csak érezni, hogy egyetlen fogaskerék sem kapcsolódik a másikhoz, látszatra jár a szerkezet, de minden alkatrésze szétrázódott, azután kiderül, hogy itt (Sartre tézisét kissé megmásítva:) "a család: a pokol". A nővér jobb híján köt házasságot, az agyalágyult nagymama rég kilépett a jelen időből, az anya búcsúszó nélkül örökre elmegy, az apa visszamenőleges bűnbánata üres önfelmentés. A fiú pedig, a történet központi hőse - hosszú távollét után egy kis időre megtérve a szülői házba - szembenéz a gyerekkor megalázó, szomorú emlékeivel, hogy végleg és nyugodtan felvállalja önmagát, a másságát.
Mintha híres-neves honfitársa, Atom Egoyan jéghideg, érzelemmentesítő pillantásával figyelné teremtményeit Fitzgerald. A viruló függőkert és az elfonnyadt érzelmek történetét még hűvösebb távolba tolja azzal, hogy végül szürreális látomássá keveri össze a múlt és régmúlt emlékeit a jelen valóságával. A néző bizonytalanságban marad, de ez a zavar jól illeszkedik a film hangulatához. A zene meghatározó élmény (és már CD-n kapható is), különössége, hogy a kelta zenei örökség jegyében fogant, neves kanadai zeneszerzők jegyzik, s a műfaj legjobbjának tartott Maritimes együttes szólaltatja meg.
