Nagyon vártuk már Eric Toledano és Olivier Nakache új filmjét, hiszen az Életrevalók az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb mozija volt.
A maga felemelő és cseppet sem píszí humorával és életszeretetével sokkal közelebb férkőzött a szívünkhöz, mint korrekt és érzelgős társai. Kellett hozzá persze a lehengerlő Omar Sy is, aki önfeledt alakításával egy csapással az élvonalban találta magát, és még az X-Menben is kapott egy nyúlfarknyi szerepet, ami egyértelműen a befutás jele a tengerentúlon. (Kész csoda, hogy még nem született meg az Életrevalók hollywoodi verziója.)
Ezek után őrültség is lett volna kihagyni őt az új dolgozatból, sőt az egyetlen ésszerű megoldást választották: új filmjük középpontjába is őt helyezték. Méghozzá egy kicsit drámaibbat, kevésbé önfeledtet. A francia bevándorlók életét járják körbe a szenegáli Samba sorsán keresztül, aki Párizsban keresi a boldogulást papírok és szakképzettség nélkül.
Mindent elvállal, hiszen keresete jó részét haza kell küldenie. S bár mindennek kábé annyi romantikája lehet, mint a viharsarki közmunkás mindennapjainak, a készítők ide is be tudják csempészni azt a fajta szemléletet, ami az Életrevalók kockáit is bearanyozta.
Jó döntés viszont, hogy a Sambát szomorúbbá, lemondóbbá, sötétebb filmmé hangszerelték, mert így a boldogsága is életszerűbben csillog, bár talán egy kevésbé megnyugtató végkifejletet is elviselt volna. De a recept lényegén már nem akartak változtatni: vígjátéki elemekkel dolgozni fel egy kényes témát, anélkül hogy beszakadna alattuk a vékony jég.
Más kérdés, hogy itt már nehezebben kerülték el a közhelyeket, a Samba ebből a szempontból jóval kiszámíthatóbb alkotás. Tudjuk, hogy a távolságtartást tanácsoló aktivista fog egy óra múlva a legszenvedélyesebben szexelni, és a segítőkész Alice (Charlotte Gainsbourg) erőltetett esetlensége is inkább fárasztó lesz egy idő után. A Samba viszont inkább a derűben és az életszemléletében erős, semmint az érzelmekben. Abban a naiv hitben, hogy egy sármos és nyíltszívű óriás akkor is elnyeri méltó jutalmát, ha éppen minden ellene szól. Ami pedig az érzelmeket illeti: Alice és Samba kibontakozó szerelme a megszokott és kissé lapos fordulatok mentén alakul, itt nem képes csodát tenni a rendezés. Ez még akkor is igaz, ha szándékosan visszafogják és tompítják az egymásra találás regényességét, ám a visszafogottság nem mindig jelent mélységet is. S bármennyire is ez a szál adná a történet gerincét, a mindennapi lavírozás, az életben maradás apró trükkjeit bemutató jelenetek mégis fontosabbakká válnak.
A rendezők arányérzéke viszont most sem hagyja cserben őket: az előbbit nem erőltetik az utóbbi ellenében. Kicsit az a néző érzése, mintha az utolsó pillanatban kihúztak volna néhány érzelgős jelenetet, ám a heget nem tudták egészen eltüntetni. Ám mindezt számos remek jelenet ellensúlyozza. Kiváló ötlet, hogy az Életrevalókban még a parkett ördögének számító Sy itt nem tud táncolni, és ezt éppúgy elhisszük neki, amennyire szájtátva bámultuk korábbi lehengerlő tudását. A tánc álbrazil barátjára, Wilsonra marad (Tahar Rahim), akivel minden közös jelenete igazi humorforrás, főként az ablakmosás és a háztetőkön való menekülés igazán emlékezetes. Mint ahogy remek iróniával mutatja be az ügyintézés mindennapjait, a bábeli zűrzavart és az ott dolgozókat, akiknek éves mulatsága éppoly kedves, mint amilyen remek volt Philippe születésnapja.
Igazából annyi történt, hogy a kimagasló Életrevalók után a Samba „csak” jó lett, nem hibázik nagyot, és éppúgy kigyógyít a mindennapi nyavalygásainkból. Éppúgy felemel, mint a korábbi film, legfeljebb nem a felhők, hanem csak a házak fölé. Ráadásul úgy, hogy egy kis szomorúságot is mellé csempész: nem mindenkinek sikerül, nem mindenkinek sikerülhet. A boldogsághoz tragédia is kell, és ezt a Samba pontosan tudja. Csak nem akar túl sokáig búslakodni.
