zene: Trevor Morris
vezényel: Allan Wilson
kiadás éve: 2013
kiadó: Relativity Music Group
játékidő: 68:56

Fuqua az 1998-as "Gyilkosok gyilkosa" révén vált ismertté, széles körű népszerűséget pedig a "Kiképzés" című zsaruthriller hozott neki, mely számos díjat érdemelt ki, köztük a legjobb főszereplőnek járó Oscart is Denzel Washington zseniális alakításának eredményeként. Ám e sikert azóta sem ismételte meg, így idővel aszórakoztató, ugyanakkor nem különösebben kiemelkedő mozik (mint például "A Nap könnyei" vagy az "Orvlövész") direktoraként került elkönyvelésre. Bár a jelek szerint ezen skatulyából aktuális mozijával, a "Támadás a Fehér Ház ellen"-nel sem fog kitörni, abból a szempontból biztos emlékezetes eleme marad munkásságának, hogy ezúttal az Egyesült Államok szívét vette célba. Mindehhez azonban az egykori elnöki testőrnek, Mark Banningnek (Gerald Butler) is van néhány szava, aki egyszemélyes hadseregként siet Asher elnök (Aaron Eckhart) segítségére a Fehér Házat ért terrortámadást követően. E film, alaptörténete okán, a szimpla, bemegyek-kihozom jellegű túszszabadítós popcornmoziként definiálható, mégis szimbolikus jelentőséggel bír (a tavalyi "Vörös hajnal"-remake-kel és a Roland Emmerich-féle "Az elnök végveszélyben"-nel egyetemben), hiszen az ominózus szeptemberi merényletet követően Hollywood kihátrált az ilyen jellegű, Amerikát érő kőkemény fenyegetésről és az ország sebezhetőségéről szóló produkciók mögül.

Fuqua a "Brooklyn mélyén" kivételével minden esetben a Remote Control Production kötelékébe tartozó szerzők valamelyikével dolgozott (legtöbbször Mark Mancinával), s e szokásán jelen produkció esetében sem változtatott. A score-ért Trevor Morris felelt, akit olyan alkotások révén ismerhetünk, mint a "Tudorok" vagy a "Borgiák" című tévésorozatok, saját felkérésein túl pedig olyan Fuqua-moziknál is közreműködött Hans Zimmer csapattagjaként, mint az "Artúr király", valamint "A Nap könnyei". Morris - bevallása szerint - e két kollaborációjukat követően folyamatosan kereste az alkalmat arra, hogy önálló komponistaként dolgozhasson a direktorral, vonzotta ugyanis azon tulajdonsága, miszerint mindig tisztában van azzal, hogy adott mozija milyen zenét kíván meg.

Első találkozásuk alkalmával a szerző hagyta, hogy Fuqua saját szavaival írja le neki a sztorit, illetve a nézőkből kiváltani kívánt hatást és élményt, ezt követően pedig közösen kezdték el megjelölni azokat a főbb iránypontokat, melyen a "Támadás a Fehér Ház ellen" muzsikája nyugszik. Ugyan a rendezőnek szinte minden aláfestést igénylő jelenettel kapcsolatban konkrét elképzelései voltak, Morris véleményére is hajlott, amennyiben kézenfekvő érvekkel tudta javaslatát alátámasztani, ami azért jött jól, mert nemcsak akciófilmként állt hozzá a projekthez, hanem a benne található drámai szálakat, illetve hősiességet is igyekezett felerősíteni. Kiemelt figyelmet szenteltek ugyanakkor a Fehér Ház elleni légi-, illetve földi támadásoknak, ahol rengeteg hangeffektet használtak a lövések, a robbanások és a becsapódások okán, amelyeket egy hatásos zenével kívántak tovább fokozni - ezek az albumon a "White House: Air Attack", valamint a "White House: Ground Attack" címet kapták - amihez az szükségeltetett, hogy lépésről lépésre leegyeztessék, mikor melyik hangsáv kerül majd jobban előtérbe. A film stílusából eredően Morris igyekezett közelebb hozni egymáshoz a régi akciófilmzenékre jellemző dallamgazdagságot a napjainkban érvényes elektronikus támogatású szimfonikus megoldásokkal.

Amikor először hallottam a "Land of the Free"-re keresztelt tracket, még nem voltam tudatában semmilyen háttérinformációnak, mégis olyan érzést keltett bennem, mintha ezt egy Jerry Goldsmith előtti tisztelgés ihlette volna. Később derült ki számomra, hogy ez tudatos volt Morris részéről, ugyanis nagy rajongója volt a Maestrónak, és úgy vélte, hogy ezen projekthez leginkább a rá jellemző hazafias hangulatábrázolás passzolna. A főtéma később olyan tételekben köszön vissza, mint az "Any Regrets" (mely a hozzá tartozó képsorokkal együtt a direktor kedvence lett), illetve a "Day Break - We Will Rise - End Credits". Hasonlóan zenekarcentrikus darabként aposztrofálható még a "He's In the Walls" címet viselő szösszenet, a "S.E.A.L. Helicopter Incursion", a "Mano E Mano", valamint a "Stopping Cerberus", melyek mindegyike olyan, erőtől duzzadó akciótétel, ahol a szerző túllép az iskolatársaitól megszokott, háromhangos harmóniákkal történő feszültségfokozó megoldásokon. S bár a fő hangsúlyt ő is a vonósokra és az elektronikus elemekre helyezi, olykor úgy alkalmazza a rezeseket és az ütősöket, ahogyan azt a kilencvenes évek akciózenéi révén megszokhattuk.

A score előadásához egy kórus is szükségeltetett, "ha-hááá"-zásukkal azonban nem az volt Morris célja, hogy Banning hősiességét és legyőzhetetlenségét tükrözze, hanem a Fehér Házzal szorosan összefüggő jeleneteket kívánta fokozni annak érdekében, hogy az épületre amolyan szent helyként, egyfajta templomként tekintsünk, hiszen szimbolikusan ez nyújt otthont az amerikai demokráciának. A Butler által megformált karakter eltökéltségét és céltudatosságát pedig inkább elektronikus elemekkel kombinált megoldások révén érzékeltette, amivel egyfajta modernkori Rambóként jelenítette meg őt. A magánhadjáratával kapcsolatos trackek a "Banning Steps Into Action"-nel veszik kezdetüket, s bár az ehhez hasonló settenkedős kíséretek (mint például a "Banning Gathers Intelligence", a "Saving Spark Plug" vagy a "How Do You Know Kang's Name?") a képsorokkal működőképesek, önállóan többek között azért sem életképesek igazán, mert erősen kitűnik belőlük a Remote Control-os hatás. Ennek végeredményeként pedig erősen ellentmondásossá vált számomra a Relativity Music Group égisze alatt megszületett filmzenealbum.

Bár Trevor Morris muzsikáját – melyet nem mellesleg hatodmagával közösen hozott tető alá – nem tudom jobbnak vélni egy erős közepes teljesítménynél, ám egy-két jól eltalált tételét a későbbiek folyamán is biztosan szívesen hallgatom majd. Ugyanakkor kellő fantáziát látok a komponistában (pláne a 2011-es "Hallhatatlanok" című produkcióhoz, valamint a "Tudorok"-szériához készült művei okán) ahhoz, hogy a jövőben lényegesen nyugodtabb szívvel és ellenszenv nélkül várjam az ő nevével fémjelzett, hasonló volumenű projekteket – netalántán képregény-adaptációkat – aktuálisan felkapott társával, Henry Jackmannel ellentétben.