Tizenként Oscarra jelölték a dadogós királyról szóló filmet, A király beszédét. Hiába jó film, a jelölések száma túlzás. Három érvünk van, hogy miért lett sokkal több egy átlagos királyos filmnél: Colin Firth, Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter.
Colin Firth VI. György királyként néhány, még ki nem mondott szóval a második a világháború megkezdése előtt egy mikrofonnal szemben áll. Nyökörög. Hang nem jön ki a száján.
A beszéd tett, ahogy a hang és a gesztusok is. Minden bizonytalansága, gyerekkori sérelme, királydrámája és családtörténete ott remeg VI. György hangjában, és dadogásként jelentkezik. VI. György ott áll és meg kell szólalnia, és nem a mit, hanem a hogyan a fontos. Ne dadogva, remegve, ne bizonytalanul mondja el beszédét, hanem vezetőként, magabiztosan. A dadogás legyőzésén múlik, hogy magabiztos vezetővé és férfivé váljon a leendő VI. György. A győzelemhez pedig sok munka kell és egy tanító, ahogy ezt minden sportfilmben a Karate kölyöktől a Kickboxeren át a Millió dolláros bébiig láttuk végülis ez is egyfajta sportfilm, amennyiben saját határai leküzdését tanulja meg a főszereplő. A tanár egy soha be nem futott ausztrál színész, Lionel Logue, akit magával ragadóan alakít Geoffrey Rush. Kettőjük kapcsolata, a mesterséges egyenjogúságuk egy király-központú világban adja a film fő sodrását.
Tom Hooper 12 Oscarra jelölt filmje a készülődő második világháború hátterében egy egészen pici küzdelemre koncentrál, hogy a nyilvánosság előtt képes legyen megszólalni egy férfi, aki nem mellesleg a király másodszülött fia, yorki herceg, később VI. Györgyként király. Felesége, az anyakirálynő (Helena Bonham Carter) felkeres egy beszédtanárt, hogy mintegy utolsó lehetőségként megoldja a problémát. Ő nem a nyelv, a rekeszizom vagy a szóformálás javításával próbál segíteni, hanem a lelken keresztül. Ki kell mondani sok mindent, ami bennszakadt eddig. A Stephen Frears rendezte A királynő elképesztő sikere környékén jöhettek rá a filmkészítők, hogy mennyi elmondatlan történek bújik meg a brit királyi családban. ÉS még rengeteg van.
A király beszédében nincsenek nagy dolgok rendezői szempontból. Ügyesen megrendezett, alaposan végiggondolt filmmel van dolgunk, ami az elejétől kezdve pontosan ismeri az értékeit. Az értékei pedig a színészek. A Darcyként ismertté vált Colin Firth, ha kell esendő, ha kell királyi, a kettő között pedig természetesen szembesül minden megszólalásakor saját korlátaival, és a szükséges pontig látszik rajta a reménytelenség és a tehetetlenség.
A királynak jópárszor beszélnie kell, ráadásul VI. György a második világháborúban rendszeres rádiós beszédeivel fontos szerepet töltött be a nemzet összetartásában. A fontosságára csak egy ellenpélda: Schmitt Pál szilveszteri sétálós beszédét láttuk, a vicc tárgya lett. A király megszólal a koronázási ceremónián, a lóversenyen, a király karácsonyi beszédénél, vagy bármikor, amikor a királyságot kell megtestesíteni. Mert nem az ember beszél, hanem a királyi intézményrendszer, egy konkrét hagyomány és történelem, aminek se érzelme, se gyengesége nem lehet. Hooper érzi az arányokat, kapunk eleget a nagy királyi családból, látjuk a jól beszélő Hitlert és a politikai kavarásokat, de mindenek előtt egy személyes történetet.
A király beszéde jó film, amit elsősorban Colin Firth és Geoffrey Rush párosa különböztet meg más kosztümös és háborús filmektől, másodsorban Helena Bonham Carter finom humora és arcjátéka. Szóval jó film, de a 12 Oscar-jelölés és a várható komoly díjak (legjobb film, legjobb rendezés) a producernek, Harvey Weinsteinnek köszönhetőek, ő tette igazán komoly versenyzővé a filmet, ami tisztességesen elmesél és bemutat egy történetet. Weinstein utolsó pillanatos kampánya hozott az elmúlt időszakban fontos díjakat, így egyre valószínűbb, hogy bár az Aranyglóbuszon A közösségi háló tarolt, most ez fog. A producer a hírek szerint kivágatná a káromkodós részeket, hogy még többen lássák a filmet, de ezt a történet nem bírná el.
