A magyar filmipar szolgáinak és kiszolgálóinak görbe tükre: a parlagon heverő színész ugyanúgy megkapja a magáét, mint a mellédumáló gyártásvezető, a felkészületlen újságíró vagy a pénzéhes producer.
Egy premier története pereg: főszerepben a filmrendező. Bódi Adél (Török-Illyés Orsolya) harmadik nagyjátékfilmjének bemutatójára készül, az ő vesszőfutását követhetjük a reggeli kocogástól a kötelező tiszteletkörökön át egy halálfélelemmel teli pánikrohamig. A nagy nap nem éppen hollywoodi álom: hősnőnk színész férje (Szabó Domokos) pipogya és kiégett, a producere (Thuroczy Szabolcs) haszonleső, a rádióriporter (Miklós Marcell) unott és indiszkrét, de még az a színész is befutott vidékről (Vásári József), akinek az öszszes jelenetét kivágta a filmből. Minden együtt van hát egy rémes naphoz, amit maximum megúszni és túlélni lehet.
Hajdu filmje szarkasztikus dialógusokon keresztül láttatja a magyar filmipar erkölcsileg fellazult, önérvényesítő, zaklatott világát - tragikomédiák sora bontakozik a vásznon.
Adél napja konkrét és metaforikus rohanások köré csoportosul: a főszereplő fut, hogy megtartsa a kondícióját, hogy a munkáját valahogy összehangolja a magánéletével, a film vége felé pedig - túl a premier körüli frászon, a férjével esett kínos veszekedésen - majdhogynem kifut a világból. Nagy András operatőr zaklatott képei hűen követik a figura fizikai és lelki állapotát, s e hatást Márkos Albert szívhangot és lódobogást egyszerre idéző filmzenéje kellően erősíti.
A rohanás keretbe foglalja ugyan a sztorit, ám a filmnek még kétszer vége lesz: Adél, bizonyítván, hogy a konfliktusok ellenére mégiscsak a filmes közeg az otthona, előbb a stábbuliba tér vissza, majd a sürgősségit megjárva hajnalban nekivág egy újabb napnak. A huszonnégy órás dramaturgia persze megköveteli, hogy ha már a történet kora reggel indult útjára, másnap ugyanebben az időpontban fejeződjön be - az így sugallt tanulság azonban, tudniillik a "holnap új nap kezdődik" igazsága minimum kevéssé elgondolkodtató.
Ez legyen azonban a legnagyobb bajunk.
